Eleven ezüst
Egyre fogy a tengerekben a tonhal. Kíméletlenül túlhalásszák, legfőképpen azért, mert húsából készül a közkedvelt szusi.
Írta: Kenneth Brower
Fényképezte: Brian Skerry
A kékúszójú tonhalak három faja: az atlanti, a csendes-óceáni és a déli igazságosan felosztotta egymás közt az óceánokat – a sarkvidéki vizeket leszámítva a Föld minden tengerében honosak. A japánok már több mint ötezer éve halásszák a csendes-óceáni kékúszójút; az óceán északnyugati partvidékén élő haida indiánok is legalább ilyen régóta vadásznak rájuk. A szicíliai barlangok falán kőkori ábrázolások mesélnek az ember és a tonhal ősi viszonyáról. A vaskor halászai – föníciaiak, karthágóiak, görögök, rómaiak, marokkóiak – hegyfokokról kémlelték, mikor érkeznek meg a tonrajok földközi-tengeri ívóhelyükre.
„A kékúszójú tonhal része a nyugati kultúra születésének. Vándorútja a Gibraltári-szoroson át vezet; a Földközi-tengeren mindenki halászta, és tudta, érkezése mikor várható. A Boszporusznál élők harmincféle néven emlegették a kékúszójú tonhalat. Kelendő árucikk lett a kékúszójú, jó pénzt hozott a halászoknak, a görögök és a kelták még érméjükön is megjelenítették – magyarázza Barbara Block, az egyik legnevesebb szaktekintély, a Stanford Egyetem munkatársa.
Minden halak királya, írta Ernest Hemingway az atlanti tonhalról. Karl Linné, a természettudományos rendszertan atyja névismétléssel szerette jelezni, hogy rokonsági körének kivételes képviselője az illető faj; így lett a legnagyobb menyétféle, a rozsomák Gulo gulo; a prérik ura, az amerikai bölény Bison bison, az atlanti kékúszójú tonhal pedig Thunnus thynnus – a tonhalak tonhala.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. márciusi lapszámában.