Szauruszok Amerikája

Írta: Peter Miller
Fényképezte: Cory Richards

2013 tavaszán a Miller fivérek a Denveri Természettudományi Múzeum (DMNS) főkurátora, Scott Sampson és Joe Sertich, a múzeum paleontológusa társaságában éppen kövületekre vadászott a Grand Staircaise–Escalante Nemzeti Emlékhely egyik megközelíthetetlen zugában. Miközben a csapat többi tagja néhány kilométerrel arrébb, már jól ismert terepen dolgozott, ők meredek szirtfalak és vízmosások labirintusát kutatták át a Horse-hegytől északra fekvő vidéken – új, még feltárásra váró csontlelőhelyek után nyomoztak.

Sampson boldog volt, hogy a múzeumi irodában végigdolgozott hónapok után végre olyan tájakon barangolhat, ahol eddig soha nem járt paleontológus, ahol talán az elsüllyedt földrész, Laramidia ismeretlen lakóinak nyomára bukkanhatnak. Az agyagpalaréteg, amelyben most éppen vizsgálódtak, Laramidia keleti partvidékén rakódott le annak idején. A Jeges-tengertől a Mexikói-öbölig 6500 kilométer hosszan húzódó keskeny földdarab 90 millió évvel ezelőtt, a kréta időszak vége felé alakult ki, amikor a világtengerek elárasztották Észak-Amerika belsejét, két részre osztva a hatalmas földrészt. Laramidia már réges-régen elsüllyedt; ami maradt belőle, leginkább az Egyesült Államok nyugati részén hozzáférhető – azon a lepusztult, kietlen vidéken a szél meg az eső már ásónyomnyi közelségbe hozta az ősmaradványokban mesésen gazdag rétegeket.

Sampson immár 2000 óta vezet expedíciókat Laramidia föld alatti tájaira a Utahi Természet-tudományi Múzeum (NHMU), az Egyesült Államok Földkezelő Hivatala (USBLM) és a Denveri Természettudományi Múzeum támogatásával. A három intézmény delegálta kutatók elsősorban a 75-77 millió évvel ezelőtt kialakult, 800 méter vastag Kaiparowits-réteget fogták vallatóra, és már sok ezer fosszíliát hoztak felszínre a megkövesedett fenyőtoboztól a krokodil- és teknősmaradványokon át a dinoszauruszcsontokig. Utóbbiból akad errefelé a legtöbb – létezése 20 millió éve alatt Laramidián nyüzsögtek a kisebb-nagyobb dinók. Vajon mi magyarázza a hajdani fajbőséget? Ha sikerül meglelni a választ, a környezet és az evolúció viszonyáról vallott nézeteink bizonyosan sok új szemponttal gazdagodnak. 

„Dugig van csontokkal a környék” – mutatott körbe Sampson. Bakancsa alatt meg-megcsikordult a sziklatörmelék, ahogy Millerék kutatási terepétől nem messze, egy meredélyen kaptattunk fölfelé. „Egyszer, csak úgy mentemben, fölszedegettem egy teknős néhány csontját ezen a domboldalon, de máig nem fogtam neki, hogy a többi darabját is megkeressem” – mesélte kalauzom. Hirtelen lehajolt, fölvett egy apró, szürkéssárga valamit, és megnyalta, hogy megállapítsa: porózus csont-e vagy közönséges kődarab:  „Ha csont, hozzátapad az ember nyelvéhez. Ha viszont kő, akkor nem ragad.” Ez bizony odatapadt…

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. májusi lapszámában.