Mi lesz veled, sárkány?

Írta: Jennifer S. Holland
Fényképezte: Stefano Unterthiner

A Varanus komodoensis sokban olyan, mint a többi gyík: sütkérezik a napon, vadászik, dögöt keres, tojásait nagyon óvja, a kicsik kikelése után viszont már nincs kedve a szülő szerephez. A komodói sárkány 30–50 évig is elél, idejét nagyrészt egyedül tölti. A világban elfoglalt helye döbbenetesen kicsi: csak néhány délkelet-ázsiai, Indonéziához tartozó szigeten fordul elő. Élőhelyein a szirtekkel teli, erősen tagolt vulkáni tájat füves puszta és pálmafákkal tarkított szavanna borítja.

A komodói varánusz ügyes és gyors vadász, rövid távon óránként közel 20 kilométeres sebességre gyorsul. Lesből ront áldozatára, elkapja, majd föltépi valamelyik lágy részét, többnyire a hasát, vagy megsebzi a lábát. Biztosra megy, mert képletesen szólva tüzet is okád: mérgező nyála gátolja a véralvadást, így áldozata hamar elvérzik, vagy ha sikerül elmenekülnie, nyílt sebe gyorsan elfertőződik – pusztulása tehát halálbiztos, a komodói sárkány pedig roppant türelmes. A gyíkok zöme eleve nem válogatós, az elhullott állatok húsát sem veti meg; a dögkoszt beszerzése ugyanis kevesebb energiát emészt fel, mint a vadászat. A komodói varánusz e téren is jeleskedik – kilométerekről megérzi a rothadó hús szagát. 

Vérfagyasztó szokásai és gyomorforgató ízlése dacára az óriásgyík nem feltétlenül kelt félelmet, undort a szigetlakókban. Az egyik helyi népmesében a sárkány megölésére készülődő herceg előtt megjelenik anyja, a Sárkányhercegnő, és zokogva kezdi kérlelni: „Ne pusztítsd el! A húgod ő, Orah. Együtt hordtalak benneteket itt, a szívem alatt. Ikrek vagytok, tekintsd őt magaddal egyenlőnek!” 

A sárkányt övező hiedelmeket a modern idők sem tudták mindenestül eloszlatni. Komodo faluban göcsörtös létrán kapaszkodok fel egy cölöpökre épült házikóba, a vén Cacóhoz. A pöttöm, szemüveges öregember afféle sárkányguru, magyarázza kísérőm. Caco (aki úgy számolja, 85 éves lehet) nem tiltakozik. Hogy miként vélekednek a falubeliek a sárkányról? „Akik itt élünk, mindannyian ősünkként, szent állatként tekintünk rá.” Valaha, amikor a szigetlakók szarvast zsákmányoltak, a hús felét otthagyták pikkelyes rokonuknak, meséli az öreg. De azután megváltoztak a dolgok.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. júliusi lapszámában.