Újragondolt Néró

Írta: Robert Draper
Fényképezte: Richard Barnes és Alex Majoli

„Néró szörnyeteg volt, de nem csak szörnyeteg. Elődei, utódai sem voltak különbek. Az igazi szörnyetegekből, Hitlerből, Sztálinból hiányzott minden képzelőerő, Néró viszont ma is avantgárd figura lenne. Harminchat éve azért írtam róla könyvet, hogy végre rehabilitáljam. Remélem, önnek majd sikerül” – mosolyog a 77 éves író.

Mit mondjak: nem könnyű „rehabilitálni” valakit, aki a források szerint meggyilkoltatta első feleségét, Octaviát; hasba rúgta, és ezzel megölte második feleségét, a várandós Poppaea Sabinát; megölette anyját, Agrippinát (akivel állítólag több alkalommal is együtt hált), valamint féltestvérét, Britannicust; megparancsolta mentorának, Senecának, hogy önkezével vessen véget életének (amit a filozófus meg is tett); kasztráltatott egy tizenéves fiút, majd nőül vette; i.sz. 64-ben fölégette Rómát, a bűnbaknak kikiáltott keresztényeket (köztük Pétert és Pált) lefogatta, lefejeztette, megfeszíttette, és holttestüket fölgyújtva ünnepelt. Néró tehát maga volt a gonosz. Vagy mégsem?

Az a helyzet, hogy Néró emlékét alighanem a római Szenátus mocskolta be. Hogy miért? Talán mert a nép túlságosan odavolt a halott császárért (trónutóda, Otho nyilván okkal vette föl sietve az Otho Nero nevet). Talán mert a gyászolók oly állhatatosan hordták a virágot Néró sírjára, hogy már azt rebesgették, a császár kísértete járja a környéket (1099-ben ezért emeltek templomot a sír fölé). Talán mert makacsul tartotta magát a hit, hogy a császár egyszer majd visszatér (még szélhámos Nérók is fölbukkantak birodalomszerte).

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2014. szeptemberi lapszámában.