Cowboyok a világ végén

Írta: Alexandra Fuller
Fényképezte: Tomás Munita

…Milyen jó lenne, ha valami erőszakmentes és kevésbé vesződséges módszerrel is be lehetne fogni, el lehetne juttatni a vadmarhát a Sutherlandről a jószágpiacra! Ez a gondolat cikázott át az agyamon, amikor fölbukkant előttem a bika. A világ legtöbb részén ugyebár más a helyzet: vannak marhatenyésztő telepek, marhaszállító teherautók, vágóhidak, így a fogyasztónak nem kell részt vállalnia a fogyasztandó állat elleni erőszakos cselekedetekben, a hús megszerzésében. Itt, az erdőben a jószágnak is megvan a maga esélye.

„A bagualero test test ellen vív meg a vadmarhával, csak az erejére és az ügyességére hagyatkozhat. Túl nagy előnyt jelentene számára az állattal szemben, ha volna bármilyen lőfegyvere. Így azonban a bőrét viszi a vásárra, és akár veszíthet is, otthagyhatja a fogát” – fejtegette Sebastián.

A hatvanas évek közepén, negyven-egynéhány éves korában, Arturo Iglesiasszal nagyon csúnyán elbánt egy bagualbika. Azon a tőzeglápon történt, amelyen a Sutherlandre vezető utunk első napján keltünk át. Amikor szembetalálkozott a bikával, Arturo leugrott a nyeregből, egymagában és fegyvertelenül (Sebastián megfogalmazásában: „test test ellen”) nézett szembe az óriási állattal.

„Csúnyán pórul járt a nagybátyám. A bika nekirontott, felöklelte, kiütötte a fogát és összezúzta a heréjét. Csak akkor vonult vissza, amikor a többiek néhányszor a levegőbe lőttek. Arturo csupa vér volt, de csak annyit kért társaitól, hogy segítsék föl a nyeregbe. Hazalovagolt, aztán elhajózott Punta Arenasba, a legközelebbi kórházba” – mesélte Sebastián. Az orvosok nyomban el akarták távolítani Arturo heréit, mondván: ha nem teszik, halálos kimenetelű fertőzés lesz a vége. Arról szó sem lehet, közölte Arturo. Sebeire sópakolást kért, fogai helyett protézist. Arcán vakító, mértani pontosságú mosollyal, férfiként hagyta el a kórházat.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2015. májusi lapszámában.