Haldokló Aral

Hosszú évezredekig a Föld egyik legnagyobb állóvize volt az Aral-tó. Kazahsztán és Üzbegisztán területén ma a szemünk előtt enyészik, pusztul – intő példával szolgálva a jövő emberiségének.

Írta: Mark Synnott
Fényképezte: Carolyn Drake
„Az 1960-as évek elejéig a vízelvezető rendszer viszonylag stabilan működött. Az 1960-as években épült további csatornák azonban fölborították az egyensúlyt. Az illetékesek tudatában voltak annak, hogy a vízelvezető csatornahálózat instabillá, fenntarthatatlanná vált, de azt nem fogták fel, hogy rettenetes természeti károk várhatók, hogy az Aral nagyon hamar el fog tűnni a Föld színéről” – magyarázza Philip Micklin amerikai geográfus.
A Nyugat-michigani Egyetem professzora a volt Szovjetunió vízgazdálkodásának szentelte egész szakmai pályafutását; az 1980-as évek eleje óta már huszonötször járt Közép-Ázsiában, így az Aral pusztulása ügyében bízvást koronatanúnak tekinthető.
A víz 1987-re olyannyira leapadt, hogy belső részein a tó teljesen kiszáradt, szó szerint két részre szakadt: egy északi, kazahsztáni és egy valamelyest nagyobb déli, karakalpakföldi vízterületre. Újabb másfél évtized alatt a déli rész vízszintje annyit csökkent, hogy egy nyugati és egy keleti tórész alakult ki a helyén; 2014 júliusára pedig a keleti tórész teljesen kiszáradt.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2015. júniusi lapszámában.