Meg tudja-e újítani a pápa a Vatikánt?

Írta: Robert Draper
Fényképezte: Dave Yoder

Nagyon gyorsan meg kell majd változtatni egyet-mást, mondta Ferenc pápa a barátainak alig két hónappal azok után, hogy a konklávé száztizenöt bíborosa az ismeretlenségből a pápai trónra emelte. Már személyében is csupa újat hozott. Több mint ezer éve ő az első nem európai születésű pápa; az első latin-amerikai pápa; az első jezsuita pápa. A Ferenc nevet is ő vette fel elsőként a szegények gyámolítója, Assisi Szent Ferenc tiszteletére.

2013. március 13-án, kevéssel megválasztása után, a római katolikus egyházfő talpig fehérben lépett ki a Szent Péter-bazilika erkélyére: sem a hagyományos skarlátvörös vállkendőt, sem az arannyal hímzett bíbor stólát nem viselte. Egyszerű szavakkal köszöntötte a tömeget: „Fratelli e sorelle, buona sera!”  – „Jó estét, testvéreim!”  Beszédét pedig úgy fejezte be, ahogyan odahaza, saját hívei előtt szokta: „Imádkozzatok érettem!”

Távoztában Ferenc nem ült be a rá váró pápai limuzinba; a bíborosok különbuszába szállt föl. Nem az Apostoli Palota pápai lakosztályába költözött be; a vatikáni Szent Márta vendégház kétszobás lakását választotta rezidenciájául. Első nemzetközi sajtótájékoztatóján így fogalmazta meg legfőbb célját: „Szegény egyházat szeretnék a szegények szolgálatában.” A Krisztus utolsó vacsoráját fölidéző nagycsütörtöki misén nem papok lábát mosta a bazilikában – ahogy a hagyományok diktálták volna –, hanem tizenkét fogvatartottét a fiatalkorúak börtönében, akik között volt nő, sőt muszlim hitű is.

Egyházfő  előtte még nem cselekedett hasonlót – pápasága első hónapjában különösen nem.

Barátai pontosan értették, milyen változásokra gondolt a pápa azon a bizonyos reggeli eszmecserén. Tudták, hogy Ferenc nem éri be holmi jelképes pápai gesztusokkal, mert gyakorlatias, mert a tettekben hisz, mert a lelke mélyén tőrőlmetszett porteño, vagyis „kikötővárosi” maradt (a Buenos Aires-iek előszeretettel emlegetik így magukat). Mert azt szeretné, ha a római katolikus egyház alapvető, mélyreható változásokat hozna a hívek életében, ha – mint ő maga megfogalmazta – olyan tábori kórház lenne, amely részrehajlás nélkül istápolja a rászorulókat.

A világ számára úgy tűnhetett, Ferenc szinte  ismeretlenül került rivaldafénybe – pedig szülőhazája hitéletében már jó ideje híres, és bizonyos fokig ellentmondásos alaknak számított. Apja könyvelő volt, családjával az itáliai Piemontból vándorolt ki Argentínába. 1956-ban, húszévesen Jorge beiratkozott a papneveldébe – tanulmányai közben egy ideig laboránsként, sőt kidobóemberként is dolgozott –, aztán úgy döntött, belép a nagyobb távlatokat ígérő jezsuita rendbe. Egy tanára, Juan Carlos Scannone atya 1963-ban így jellemezte a Buenos Aires-i Colegio Máximo de San José, a Szent József Egyetem növendékét: „Emelkedett szellem, és jó érzéke van a politikához.” Idővel diáktársai, sőt tanárai számára is amolyan lelki tanácsadó lett az ifjú jezsuita. Egy darabig külföldön tanult, később a Colegio Máximo rektorává választották. Miközben egyháza Juan Perón elnökkel, és utána a katonai juntával is rossz viszonyba került, ő egyre magasabbra jutott a ranglétrán. 1992-ben püspökké, 1998-ban érsekké, majd 2001-ben bíborossá nevezték ki.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2015. szeptemberi lapszámában.