Zamatos meggondolások
Az evés örömét agyunk adja: ízlelésünk és egyéb érzékeink információit ötvözve élvezetté, élménnyé teszi a létfenntartó táplálékfelvételt.
Írta: David Owen
Fényképezte: Brian Finke
Ennivaló vagy méreg? Az ősóceánban immár több mint 500 millió éve fölbukkant gerinceseknél az ízlelés képessége főként e különbségtétel érdekében alakult ki. A gerincesek ízlelőreceptorai hasonlóak, de nem szükségképpen ugyanott találhatók. „Az óriásharcsa tapogatóján több az ízlelőreceptor, mint egy bérház összes lakójának nyelvén együttvéve” – szögezi le a Monell egy másik munkatársa, Gary Beauchamp. Julie Mennella egyik filmjén azt is láttam, hogy az anenkefáliás csecsemő, akinek agyában csak a legősibb terület, az úgynevezett agytörzs fejlődött ki, az édes ízre az öröm ugyanolyan arckifejezésével reagál, mint az egészséges babák. A brokkolinak szóló elutasító grimaszunk szintén ősi reakció. Mi több, az édes íz észlelésére nyelvünkön csak egy-két fajta, a keserűre legalább két tucat receptor szolgál; ebből is látszik, milyen fontos volt őseink számára, hogy fölismerjék a mérgeket.
Ma már éppenséggel a táplálék élvezete miatt kerülhetünk bajba. Mai táplálkozásmódunk jószerével kiapadhatatlan örömforrás, összehasonlíthatatlanul több élvezetet ad, mint őseinké. A tőlük örökölt vonzalmak – az élelmiszeripar segédletével, amely egyre készségesebben szolgál mindazzal, amit szeretünk – egészségtelen életvitelre ösztökélhetnek.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2015. decemberi lapszámában.