Véresen komoly
Piszkos munka a keselyűké: ők takarítják el a tetemeket. Egyedszámuk vészesen csökken, így hamar ki kell találnunk, hogyan menthetjük meg őket.
Írta: Elizabeth Royte
Fényképezte: Charlie Hamilton James
A keselyű sokak által utált, megvetett, kárhoztatott madár: a mohóság, a kapzsiság, a telhetetlenség jelképe. A Bibliában Mózes harmadik és ötödik könyve azt mondja a keselyűről, hogy utálatos, tisztátalan, ezért Izráel gyermekeinek nem szabad enniük a húsából. A Beagle fedélzetén tett utazásai során, 1835-ben Charles Darwin is megjegyezte naplójában, hogy a keselyű visszataszító madár, kopasz feje látnivalóan „tetemekben való turkálásra termett”.
Visszataszítóak? Talán azok. Ám azért a keselyűknek is van néhány megkapó tulajdonságuk. Nem, vagy csak nagyon ritkán ejtenek élő zsákmányt, monogám kapcsolatban élnek, a párok közösen gondozzák fiókáikat, együtt pihennek és tisztálkodnak. De ami a legfőbb: a keselyűket igenis becsülnünk kell, mert szerepkörük igen fontos: villámgyorsan eltakarítják, újrahasznosítják az elhullott állatok tetemét.
Amikor évről évre 1,3 millió gnú indul vándorútra Kenya és Tanzánia között, a Serengetiben honos, illetve nap mint nap vadászni odarepülő keselyűk a becslések szerint több húst falnak fel, mint a park ragadozó emlősei összesen. És nemcsak sokat, de gyorsan is esznek: egy perc alatt fölfalnak egy kiló húst – egy népes keselyűcsapat fél óra alatt csontig letakarít egy zebratetemet.
Ha nem lennének a dögevő keselyűk, az elhullott állatok sokkal tovább oszlanának-bűzölögnének, ezerféle rovar szaporodna el rajtuk, házi jószágot, vadállatot, embert tizedelő ragályoknak szolgálnának kitűnő táptalajul.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2016. januári lapszámában.