Ahol a halál nem jelent búcsút…
Indonézia egyik eldugott vidékén a halottak porhüvelyükkel együtt a család tagjai maradnak.
Írta: Amanda Bennett
Fényképezte: Brian Lehmann
A nyugati világ embere a halált rövid, visszavonhatatlan mozzanatnak tekinti, amely végleg elszakítja a holtat az élőktől; a toradzsák viszont fokozatosan kibontakozó, hosszú folyamat epizódját látják a halálban, így hetekig, hónapokig, évekig is gondozzák elhunyt szeretteiket. Általában a temetéssel is egészen addig várnak, amíg haza tudnak jönni a távolba szakadt rokonok.
Ha igazán nagyszabású, a szertartás egy álló hétig is eltarthat, és a világ minden tájáról hazasereglik rá a rokonság. Amikor megindul a temetési menet – jó száz motorkerékpár meg autó –, fegyelmezettebben áll le és várakozik az utcai forgalom, mint amikor mentő- vagy rendőrautó közeledik nagy szirénázva. Igen, a halált erre-felé jobban tisztelik, mint az életet.
A toradzsa orvoshoz fordul, amikor feltétlenül szükséges, és őszintén gyászolja szeretteit. Ugyanakkor nem riasztja a halál gondolata, sőt az elmúlást az élet alapvető részének, központi mozzanatának tekinti. Hite szerint a halott nem távozik igazán; rokonaival, barátaival fenntartja kapcsolatát. Maga a halál tehát nem elválás, csak újfajta viszony, amely gyakran a temetéssel sem szűnik meg; az északabbra élő toradzsák között az a szokás dívik, hogy időről időre kiemelik a sírból halottaikat, tiszta ruhába öltöztetik őket, és új halotti leplet terítenek rájuk.
Mivel a toradzsák csak a 20. század eleje óta írnak, halotti szertartásaik eredetét csupán szájhagyomány útján továbbadott históriáikból sejthetjük. Föltárt fakoporsóik kormeghatározásával a régészeknek annyit azért sikerült kideríteniük, hogy már a 9. században így temetkeztek.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2016. áprilisi lapszámában.