Nyolckarú csodalények
Alakjukat, színüket kedvük szerint változtatják. Tintafelhőbe bújnak, szűk résekbe gyömöszölik magukat. Tapadókorongokkal ízlelnek. És mégis hasonlítanak ránk!
Írta: Olivia Judson
Fényképezte David Liittschwager
Cephalopoda – a polipok tudományos neve görögül annyit jelent: „fejlábúak”. Karjaik valóban a fej egyik végéről meredeznek, testük fennmaradó része, a zsákszerű köpeny pedig a fej másik oldalához rögzül. Akárcsak a csigák és a kagylók, a polipok is a puhatestűek törzsébe tartoznak. Több mint 500 millió éve, tehát jóval a halak előtt alakultak ki hosszú, csavart héjú apró ősökből. 450 millió éve már a héjas lábasfejűek voltak az óceán legvérszomjasabb ragadozói. Némelyik döbbenetesen nagyra nőtt: az Endoceras giganteum héja öt méternél is hosszabb lehetett. Jelenleg a lábasfejűek több mint 750 fajáról tudunk. A háromszázféle nyolckarú polip mellett a tízkarú kalmárok és tintahalak, valamint a különös csigáspolipok, a kilencven tapogatóval fölszerelkezett, kamrákra tagolt házú nautiluszok is közéjük tartoznak.
A mai polipok igazán sokfélék. A csendes-óceáni óriáspolip (Enteroctopus dofleini) jól megtermett képviselőjük: karjai akár kétméteresek is lehetnek, tömege a mázsát is meghaladhatja.
A tengericsillagokra vadászó törpepolip (Octopus wolfi) ugyanakkor alig 30 grammot nyom. Némelyik polip teste, pontosabban köpenye apró, ugyanakkor karjai éktelen hosszúak; mások teste arányosabb. A legtöbb polip korallokon, iszapon, homokon kúszik-mászik – csak akkor kezd úszni, ha messze akad dolga, vagy ha menekülnie kell. Még olyan is akad közöttük, amelyik a tengeráramlásokkal viteti magát. A trópusoktól a sarkvidékekig, a korallszirtektől a lagúnákig, az árapályzónától a mélytengerekig igen sokfelé találkozhatunk polipokkal. Már ha sikerül őket észrevennünk.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2016. novemberi lapszámában.