A légi térképész szemszögéből

Írta: Egyed László
Fényképezte: Sárosi Zoltán

Környezetmérnök szak, biológiai doktori iskola – végül hogyan vezetett ide az út?
Négyévesen láttam az Élő bolygó című filmsorozatot, akkor kezdett érdekelni a természet. A fényképezés szeretete édesapámtól jött, a repülés mindig is érdekelt. Ez a három idővel egy hivatásban egyesült: a légi fényképezésben, távérzékelésben. Ezt a szakmát nem tanítják Magyarországon; határterület, a tantárgyakat úgy kell összeválogatni hozzá. Az egyik eleme a távérzékelés, a műszerek, amelyekkel dolgozunk; a másik a környezettudomány, annak ismerete, amit vizsgálunk. Egyszerre kell távérzékelési szakembernek meg biológusnak lenni. Az út a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutatóintézeten át vezetett idáig; ott voltam szakmai gyakorlaton a távérzékeléssel foglalkozó osztályon. Azt a feladatot kaptam, hogy analóg eszközökről állítsam át digitális mérőkamerára az osztály technikai hátterét.
Kiderült, hogy a boltokban is kapható professzionális fényképezőgépek bizonyos szempontból jobbak lehetnek számunkra, mint a kor rendkívül drága mérőkamerái. A felbontásuk nem olyan jó, viszont beláthatunk velük a víz alá, láthatjuk a homokpadokat, a különféle szennyezéseket – ezt a mérőkamerák színvisszaadása, dinamikája akkor még nem tette lehetővé. Ezért elkezdtünk mérőkamerákat fejleszteni úgy, hogy kommersz fényképezőgépeket teszteltünk, és aztán sok ilyen gépből összeépítettünk egy kamerát. Addig az volt a dogma, hogy nem rendes mérőkamera, amelyik nem kerül minimum 200 millió forintba. Mi viszont azt vallottuk, hogy a lényeg: a mérőkamera legyen olyan, jó minőségű berendezés, amelynek belső adatait ismerjük, belső hibáit le tudjuk írni egy függvénnyel, és ezáltal korrigálni is tudjuk.

Vagyis kalibráció kérdése a dolog.
Így van. Mobiltelefonból is csinálhatunk mérőkamerát, meg méregdrága fényképezőgépből is. Csak mire a telefon hibáit korrigáljuk, a képe elkentté válik, míg a jó fényképezőgép képe azután is éles, jó rajzolatú, jó felbontású, magas információtartalmú kép marad.

No és a repülés?
Közben folyamatosan repültem. Több mint kétszáz felszállás után már légi fotósnak mondhattam magam. A mi munkánkhoz jó szem, jó fényképezőgép és rengeteg órányi repülés kell – ez hozza meg a gyakorlatot, a rutint. Erre a kiterjedt tapasztalatra alapoznak például a nagy fényképezőgép-gyártók is, amikor velünk teszteltetik új kamerarendszereiket.

Mondhatjuk azt, hogy a légi fényképezés a fotózás legkiélezettebb ága?
Igen, ez így van. Éppen emiatt kerül be ebből az ágazatból a legtöbb minőségjavító újítás a kommersz fényképezőgépekbe és optikai rendszerekbe, sőt az orvosi műszerek és a műholdakhoz szánt érzékelők fejlesztői is merítenek a tapasztalatainkból. A jelentős tárgytávolság és a légköri jelenségek következtében ugyanis a kamerarendszerek és a fényképezőgépek legcsekélyebb – laboratóriumi viszonyok között csak több hónapos munkával kimutatható – hibái már néhány repülés alatt megmutatkoznak. Ezért legújabb, piacra szánt fejlesztéseiket a nagy gyártók előszeretettel adják oda kipróbálásra légi felmérőcégeknek.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. februári lapszámában.

Találkozhatnak Bakó Gáborral 2018. február 20-án 17:00 órakor a Csodák Palotájában: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – a légi fényképészet tudománya, moderátor: Egyed László
Helyszín: Csodák Palotája, 1036 Budapest, Bécsi u. 38-44.
Csopa SzTK – Szeniorok Tudományos Klubja