Javíthatatlanok?

Érdekes megfigyelni, miként változik a pszichopátia jelentéstartalma attól függően, hogy milyen kulturális környezetben fordulnak elő a hozzá társított személyiségvonások.

Írta: Fiáth Titanilla
Fényképezte: Stiller Ákos
Pár éve nagyon érdekes kísérlet zajlott egy felnőttkorú elítélteket fogva tartó börtönben. A legerőszakosabb, egyúttal a rabhierarchiában legmagasabb státuszt birtokló férfiakat különálló körletre helyezték, mégpedig abban a reményben, hogy a legelvetemültebbek kiemelésével az intézet többi zárkaközösségében csökkenni fog az agresszivitás. A börtönparancsnok elgondolása nem vált be: a dominanciasorrend hirtelen felbomlása és az új konfliktusok éppenséggel az erőszak föllángolásához, a verekedések gyakoriságának növekedéséhez vezettek.
2002. május 9., móri bankrablás. 8 halott. Nyolcszor gyilkoltak; öt évvel később, sorozatos rendőri, ügyészi, bírói tévedések után fogták el őket. Nagy László a börtönben öngyilkos lett; az életfogytiglanra ítélt Weiszdorn Róbert teológiát tanul, börtönlelkésznek készül.
Kérdés, hogy vajon jobb eredményt érnénk-e el akkor, ha – a fegyintézeti próbálkozások logikájához hasonlóan – teljesen kirekesztenénk a pszichopatákat a „normális társadalomból”?
A pszichopátia elmélete értelmében a bűnözés elsődleges okán, a biológiai háttéren és a lélektani zavaron már lehetetlen változtatni. Robert Hare kanadai kriminálpszichológus, a teória atyja szerint a pszichopaták olyan „javíthatatlan” egyének, akiket a terápiás próbálkozások csak még manipulatívabbá tesznek. Mindezek fényében korántsem meglepő, hogy az úgynevezett „szupermaximális biztonságú” fegyintézetekből akkortájt épült a legtöbb, amikor a pszichopátia mérésére használt tünetlistákat széles körben kezdték alkalmazni a büntető igazságszolgáltatásban. Hiszen ha nincs esély a pszichopaták viselkedésének átalakítására, a társadalom védelmében tehető leglogikusabb lépés a „rosszak legrosszabbjait” hermetikusan és a lehető leghosszabb időre elzárni. Mindezzel párhuzamosan a pszichopátia mérésére hivatott (nem igazán megbízható, csekély előre jelző erővel bíró) teszteket gyakran használták a halálbüntetés kiszabásának indoklására (azon az alapon, hogy a „meg nem szüntethető veszélyesség” miatt az elítélt még életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is fenyegetést jelenthet a társadalomra), valamint a kedvezményes szabadulást kérők elutasítására.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. áprilisi lapszámában.