Konstans performansz

Írta: Szira Péter
Fotó: Csudai Sándor/Origo

Ezt először a szülőfalujában, Ácson sikerült véghezvinnie: 18 évesen ő volt a legfiatalabb, aki a településen saját bevételből saját házat épített. Több kitérő után végül gépszerelő lett a szakmája, de emellett állatot tartott, fuvarozott, piacozott. A rendszerváltás újabb lehetőséget adott neki, hogy bizonyítsa eltökéltségét. Volt építési vállalkozó, éttermet is bérelt, felszerelt egy huszonöt fős varrodát, pedánsabban szegett a legügyesebb szakmunkásnál is.

Tizenöt éve vette a fejébe, hogy a testét is a rekordok szolgálatába állítja: megtanult úszni, majd a repertoárt kiegészítette a kerékpározással és a futással, triatlonista lett. Futóként, a világon egyedül, 2017-ben a himalájai magashegyi futás, a Hell Ultra Running 480 kilométeres távját a 120 órás szintidőn belül teljesítette. Idén is visszament, hogy újra bizonyítsa: erre az egész világon csak ő képes.

Tízezer méter szintemelkedés, közben öt hágó, a legfelső 5350 méteren. 480 kilométeres táv 120 óra alatt, és csak egyvalaki ér célba. Kik találnak ki ilyet egyáltalán?
Visszavonult versenyzők. Másnak nem jutna eszébe hasonló őrültség.

A megszállottakat néhány évszázada még megégette, agyonütötte a nép. Mi lehet az oka, hogy ma példaképekként állítják őket a nagyérdemű elé?
A teljesítőképesség határainak keresgélése a modern kor luxusa. A kimagasló teljesítmény régen is legenda lett, gondoljunk csak a maratoni futásra.

Akkor az Ön feladata a szélsőértékek megmutatása?
Igen. Mindig kellenek jobbak. Ami kilóg az átlagból, az megerősíti a közép eltökéltségét, kitartását, és fenntartja a szorgalmas munka eredményességébe vetett hitét. És persze jó a legjobbnak lenni. Mert néha a hiúságcellákat is fel kell tankolni.

Sok interjút adott. Mit nem kérdeztek meg eddig Öntől?
Például hogy ez az egész hogy indult. Az én sportkarrieremet az építőipar lejtmenete, a válság indította el. De a kezdeményezés, a vállalkozás mindig is piszkálta a hiúságomat. Még nem voltam tizennyolc, amikor egy pótos teherautó csak az én hízóimat vitte a vágóhídra, az első munkahelyemre. Abból építettem föl az első házamat. A katonaság után egy téeszhez mentem sofőrként. Később én lettem nálunk az első maszek. A rendszerváltás után a privatizációból is ki akartam venni a részem. Először egy benzinkútra licitáltam, de nem jött össze. Végül is egy lerobbant éttermet vettem meg Komáromban. Fel kellett újítani, magam csináltam, innen az építőipari gyakorlat. Anyukám régóta butikozott, érdekelt a divat is, az anyagminőség, a szabás-varrás, úgyhogy varrodát is alapítottam húsz fővel. Megtanultam varrni, mert rákényszerültem, de az átgondolatlan, elsietett piacnyitás fél év alatt tönkretett, hiába próbálkoztam termékfrissítéssel, új gépek beállításával. Ugyanígy állt fejre 2007-ben a hazai építőipar is.

Tartja a kapcsolatot a régi barátokkal?
Nem, más irányt vett az életünk. Habár most találkoztam az első társammal, aki még ma is azon rágódik, hogy harminc éve nekem volt igazam, amikor azt mondtam: vegyük meg a benzinkutat, építsünk üzletházat Győrött.

És a futáshoz, az extrém teljesítményekhez mit szólt?
Nem érti. Senki sem érti. Pontosabban azt nem értik, hogy most mitől ilyen elképesztő az állóképességem. Miért nem fiatalon voltam ilyen? Szerintük ez már abszurd is a maga nemében.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. augusztusi lapszámában.