Afrikából jöttem, új életet keresek

Írta: Cynthia Gorney
Fényképezte: Aitor Lara

Lepe nem mondható jellegzetes carrefournak, migránscsomópontnak. Azon a félköríves partszakaszon fekszik, ahol az intenzív öntözésnek és az üvegházi termesztésnek köszönhetően ma már szinte egész évben lehet szüretelni. Az itt termő citrusfélék és egyéb gyümölcsök Európa-szerte igen kelendőek. Amikor már nem találtak sanyarú napszámért is elszegődő hazai munkaerőt, a gazdák kezdtek külföldről jötteket, eleinte elsősorban marokkói és kelet-európai vendégmunkásokat verbuválni. Volt, hogy állták a szavukat, a munkavállalási papírokat is elintézték, a többséget azonban feketén dolgoztatták. Így is tódultak a munkakeresők; az eper- és málnaszedésben főként a finom kezű nők voltak kelendők. A kisboltokban nemsokára feltűntek a lengyel, román, arab nyelvű kiírások, a hentes hamarosan már halal húst is árult.
A sanyarú körülmények között élő afrikaiak között egykettőre híre ment Lepének és az ottani munkalehetőségeknek. Megkérdeztem Juszufot, eredetileg miben reménykedett. „Hogy… megtalálom az életem” – felelte, majd hosszú szünetet tartott. Kereste a szavakat, hogy pontosan fogalmazhasson. – Akik idekerültek Spanyolországba, mind ezt magyarázták a telefonban. Azt, hogy könnyen idejutottak. És hogy jobb itt az élet, mint nekünk otthon.”
Juszuf először még azt hitte, hogy Franciaország lesz számára a megfelelő. Aki francia ajkú afrikai országból jön, általában úgy tervezi, hogy egy ideig Dél-Spanyolországban marad, erőt és pénzt gyűjt, és később majd északabbra költözik. De aztán közbejön valami, az egyik munka után jön a másik, a gazdák ígérgetik, hogy megszerzik a hivatalos papírokat, de aztán semmi nem lesz az egészből. Az albérlet pedig drága, ráadásul sötét bőrűeknek általában nem szívesen adnak bérbe lakrészt, mondván: azok sokan akarnak osztozni egy-egy szobán. Persze érthető, hogy miért: csak így takaríthatnak meg annyi pénzt, hogy aztán legyen mit hazautalniuk.
Tavaly ősszel, azon a délutánon, amikor fején kalappal, orrán napszemüveggel a nyakába vette a várost, Juszufnak se munkavállalási, se letelepedési engedélye nem volt – e kettő nélkül pedig
ki se tehette a lábát az országból. Csak hurcolkodik ide-oda a bőröndjével, mesélte. Ez a vándorélet, ez jutott neki. Mégis, miközben könnyed léptekkel haladt a főtér felé, kifejtette nekem, hogy így is van minek örülnie.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2019. augusztusi lapszámában.