Beavatás északon

Szöveg és képek: Ifj. Vitray Tamás

Kalandtúra kutyaszánnal, profi felszereléssel… Mennék, ha mehetnék? Nem kérdés. Hogyne mennék! Mentem, persze, hogy mentem, de északi kalandom istenigazából az óbudai kiserdőben kezdődött. Sőt, ha jobban belegondolok, még jóval előbb, lapkiadónk Montevideo utcai
székházában. Ott jött szembe velem a folyosón, ott nézett mélyen a szemembe, ott ejtette rabul szívem egy szempillantás alatt a gyönyörűséges tejszőke eszkimó leányzó: Nanook. Nanookról pillanatok alatt kiderült, hogy szánhúzó kutya, egészen pontosan husky, és ebben a minőségében egy kolléga sporttársa. Kollégám, Martin, a Színes RTV művészeti vezetője Nanook mögött tűnt föl a folyosón; én lázasan faggatni kezdtem, ő pedig (látván, hogy végül is ártalmatlan
őrülttel van dolga) szép türelmesen hozzákezdett a beavatásomhoz.

Elmesélte, hogy amikor épp nem művészeti vezető, akkor fut, sokat fut – vagy kutyaszánt hajt. Mesélt a szánversenyekről, mesélt a huskykról. Arról, hogy lélekben még ősi, öntörvényű kutya a husky, a gazdájától sem igen vár ételt, inkább intézné maga az intézendőket – vadászna naphosszat. Ezért is olyan pompás szánhúzó, de még a szánba fogva is független, a hajtójával sem igen törődik. Akár áll ember mögötte a szánon, akár nem, kiszaladna a világból, ha tehetné.
Őrültségemben azért volt rendszer; mármint jó okkal voltam őrült mód kíváncsi a huskykra. Akkor már tudtam, hogy nagyon kevesek egyikeként a 2019-es Fjällräven Polar részese lehetek, belépőjegyet kaptam az Északi-sarkvidékre.

Fjällräven Polar? Pár szó magyarázatképpen. Svéd cég a Fjällräven, terepre, hegymászáshoz, túrához való ruhadarabokat és felszerelést gyárt. Nem most kezdte; 1950-ben indult, és mindmáig saját úton jár stílusban és cégfilozófiában. Azért a fjällräv, a sarki róka lett az emblémaállata, mert a skandinávok azt mondják a viharvert északi kalandtúrázóra: „igazi sarki róka”. Rokonszenves nekem a Fjällräven-filozófia, mert nem nyögvenyelős és nem vásárlóvadász. A Polart sem arra találta ki a cég, hogy handabandázva dicsérje és reklámozza magát. Régiónként megszavazza a netes nagyközönség, hogy a jelentkezők közül ki jusson el a kutyaszános sarkvidéki kalandtúrára, és ehhez a felszerelést és a háttértudást is a Fjällräven adja.

Öt nap és öt éjszaka, 300 kilométer szánnal, hat rohanni vágyó huskyval a fogatban. Menni kell, ha esik, ha fúj – a Polar résztvevői a saját bőrükön-kárukon tanulják meg (persze szakavatott vezetők mellett), hogyan kell a sarkvidéken, akár mínusz 30 fokban öltözni-vetkőzni, sátrat állítani vagy a csillagos ég alatt aludni, felszerelést kezelni és pakolni, kutyákat etetni, fogatba kötni, kanyarban szántalpon balettozni. Semmi erőltetett, vállcsapkodós haverkodás. Északi, épeszű, emberbarát tempó. Csak annyit mondtak nekem a Fjällräven (meglepően fiatal) munkatársai, amikor a többi újságíróval lekecmeregtem a repülőgépről: „Érezd jól magad, élvezd, és ha lesz kedved, írj majd róla.” Mit mondjak, nem ehhez szoktam…

Kevéssel érkezésünk után, a sarkvidéki napfény özönében még káprázó szemmel, de már beöltözve tanuljuk a musherek vezetőjétől a kutyafogat és a szán kezelésének alapjait.

Forrás: Ifj. Vitray Tamás

Nagyon előreszaladtam: vissza Nanookhoz és Martinhoz, az óbudai erdőhöz és az óriásrolleremhez. És még előbb Varga Dávidhoz. Addigra már tudni lehetett, hogy a szavazatok alapján ő lett a Polar egyik magyar résztvevője, így fölkutattam (nem volt nehéz, mert már a tévében és netes portálokon is mesélt arról, hogy készül a kalandra), és megkérdeztem, volna-e kedve az utazás előtt egyet edzeni Nanookkal (Martin igent mondott, az meg nem lehetett kétséges, hogy Nanook is igent mond, ha szaladhat egyet). Adódott a gondolat, mert történetesen van egy óriásrollerem (anyakönyvi nevén kickbike, rúgbicikli, avagy dogscooter, kutyasétáltató roller), és ezt a rollert éppen arra találták ki, hogy kutyavontatással versenyezzenek vele, ha épp nincs hómező a szán alá. Hegyibringa-kereke van a rolleremnek, teleszkópos villája meg tárcsafékje, nagyon bírja a terepet, és az elején ott a konzol, ahova be lehet kötni a kutya hámját. Mondanom sem kell, guvadt szemmel, leesett állal bámultak az erdőben őgyelgő ebállatok és gazdák, amikor Martinnal, Dáviddal és az élen Nanookkal, arcunkon üdvözült vigyorral nekiálltunk föl-alá kutyarollerezni az ösvényeken.

Ugorjunk most az időben odáig, hogy repülőre kapva eljutottam az Északi-sarkvidékre. Ha nem kell néhányszor átszállnom és egy éjszakát Stockholmban töltenem, talán föl sem fogom ésszel, milyen messzire jutottam odafönt északon. A svédországi Kirunában gyülekezett a meghívott zsurnaliszták kompániája, ott vártak minket a szervezők, onnan buszoztunk a starthelyre. Minden különösebb ceremónia nélkül lezajlott az átadás-átvétel, ripsz-ropsz kezünkbe nyomták a pakkot: a műprém kapucnis nagykabátot a műszőr béléses pulóvert, a többrétegű kezeslábast, a holdjáró bocskort, a termoszt, a fejlámpát és a többit. Ezután jött az oktatás. Nagyjából teljes terjedelmében idézem: „Ez itt a szán, ide állsz föl, itt kapaszkodsz, itt meg itt kell fékezni (van egy gyengébb meg egy erősebb, fogazott fék a szánon), ők meg ott a kutyáid – tessék nagyon odafigyelni, és taposni azt a féket, valahányszor borulni látszanak a dolgok… No, akkor indulás!”
Azért lehetett ilyen sommás a fejtágító, mert kaptunk szakavatott vezetőt, kutya- és szánszakértő
mushert. A végtelenül higgadt, torzonborz hegyiember-küllemű, de rendkívül rokonszenves srácon látszott, hogy az égvilágon semmi sem hozza ki a sodrából, volt már elégszer dolga zöldfülű, kutyabolond városi népséggel.

Sátor, hálózsák, könnyű és nagykabát, meleg aláöltöző felső és gatya, ennivaló embernek, kutyának, fejsze és egyéb létfontosságú szerszámok – vagy 70 kilónyi felszerelést vittek magukkal a szán öblös hordtáskájában a Polar résztvevői.

Forrás: Ifj. Vitray Tamás

Így hát nekilódultunk, mégpedig karavánban. Ha bárki fölborult, kisiklott, ha összeszólalkozott két kutya valamelyik fogatban, elöl megállt a musher, utána megálltam én is, és a többiek is lefékeztek, ki könnyebben, ki nehezebben. Attól kezdve már az volt a legnagyobb gondunk, hogy maradásra bírjuk a fogatunkat. Tapostuk a féket, ahogy csak bírtuk – különösen én, aki kétszer annyi kutyát tartottam kordában ilyenkor, mert a musher az én szánomhoz kötötte a magáét, amíg hátrament rendet csinálni. Szegény huskyk föl nem foghatták, mi az ördögért nem megyünk, amikor ott van előttünk az egész mindenség, most végre lehetne egy nagyot rohanni. A mi kocogós tempónkban a huskyk egy nap száz kilométert is elporoszkálnának, tudtuk meg a musherünktől. Inni és pisi-kakira sem állnak meg; mindent menet közben adnak ki magukból, inni meg úgy isznak futtukban, hogy olykor le-lecsapják a fejüket, villámgyorsan a szájukba kapnak némi olvadékvizes havat.

Ilyenek a huskyk, amikor már érzik, hogy túra következik. Előbb-utóbb vonítani is elkezd valamelyik: könyörög, hogy indulhassanak végre. Valójában nem fajtatiszták – különféle fajták legjobb jegyeit hordozzák.

Forrás: Ifj. Vitray Tamás

Igyekszem majd visszafogni magam, de most ömlengeni fogok. Csak áradozva tudok szólni a mozdulatlan, és néma, mégis puhán magába fogadó tájról, a mindent körberagyogó, földöntúlian
opálos fényről, a kutyák égtiszta tekintetéről és gyermekded kedvességéről, a szántalp monoton, zsongító surrogásáról. Az ismerősség, otthonosság megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzéséről, arról a zsigeri élményről, amely bensőm legmélyére hatolt, rátalált a sejtjeimben
már mélyen eltemetett ösztönlényre.

Kicsit azért meg voltam sértve, mert minket, újságírókat sarkvidéki fogalmak szerint vattába csomagoltak a szervezők. Tudtam előre, de azért sajnáltam rettenetesen, hogy csak három napot
töltünk odakint a hómezőn, nem magunknak kell fölvernünk a sátrat, etetnünk-gondoznunk
a kutyáinkat, mint a résztvevőknek, nem túlélőcsomagból majszolunk kekszet, vagy rottyintunk
északi zacskós levest a magunk rakta tábortűzön (mi bográcsban főtt ételt kaptunk), csillagos ég
alatt sem alszunk fenyőgallyakkal szakszerűen alábélelt, saját építésű hókupac nyoszolyán (olyannyira nem, hogy a sátrunkban még meg is ágyaztak helyettünk jó előre a szervezők).

A sarki fényről sajnos lekéstünk; miután csatlakoztunk az akkor már napok óta kutyaszánozó főcsapathoz, Dávid mutatta a fotókat: úgyszólván rendelésre, káprázatos smaragdzöld drapéria
fodrozódott a táj fölé egyik éjjel, jó ideig gyönyörködtetve fény-árny játékkal a szerencséseket.
Mondjuk a negyedik éjszakán mi is láttunk végül egy pisla, szégyenlős kis sarkifény-kezdeményt, de azt sajnos könnyűszerrel túlharsogta a Hold gorombán erőszakos fénye.
Csak a hideg nem tudott áthatolni a Fjällrävenpáncélon, a varázs működött. Elevenembe talált az Arktisz. A szánozásra viszonylag gyorsan ráéreztem, mert kicsit olyan volt a horpadásokon, dombokon, éles kanyarokban egyensúlyozni, egyik lábbal-másik lábbal korrigálni, mint rollerezni.
A terep nemigen kényszerített nagyobb tornamutatványokra, legfeljebb egy-egy döntött kanyarban, ahol fél lábbal le is kellett lépnem a talpról, oldalt erősen kidőlve, teljes testemmel kellett visszatornáznom a szánt a helyes ívre. Arra meg eleve számítottam (tudtam Martintól), hogy a kutyáim fikarcnyit sem törődnek majd az élő rakománnyal; csak ügetnek nagy boldogan,
azzal nem foglalkoznak, hogy ember meg szán is van mögöttük, azoknak is ki kell valahogy kerülniük a szembejövő fákat, buckákat, be kell fordulniuk a következő sarkon.

Ahogy múlt az idő, lassan kioldódott belőlem a görcsökbe merevült városlakó, tagjaim beleszoktak a ritmusba, már-már oda sem figyelve hagytam, hogy ide-oda dőltömben elringasson a sarkvidék. Nem volt többé szükség agykérgem makacs kontrolljára, fölébredtek ezer meg ezer éves reflexeim, bekapcsolt bennem az ősember, és mondhatom, csodásan érezte magát…

Bámultam a horizontig terpeszkedő hómezőt, a napkorong facsoportokban meg-megakadó, másvilágian derengő, mindent átfogó fényét, és legfőképpen imádni való kutyáimat, akik végre
ügetésbe csaphattak át, izgő-mozgó tomporral loholtak velem a fehérlő semmi felé. Ki is kérték maguknak, amikor erősebben kellett fékeznem, netán valami okból meg kellett állnunk – vezérkutyám, egy rőtbarna kislány („she is a bitch”, azaz: „rémes egy nőszemély”, mondta rá vigyorogva a musherünk) olyankor döbbenten, tekintetében mérhetetlen szemrehányással
bámult vissza rám, elkönyvelve, hogy megint egy idiótával hozta össze az élet… 

A célba érkezés utáni pillanatok a Polar hivatalos fotósának sarki műtermében. Amint a lobogók is mutatják, valóban nemzetközi volt a csapat – többen a világ olyan tájékáról jöttek, ahol elvétve látni csak havat.

Forrás: Ifj. Vitray Tamás

Annát és Dávidot, a két magyar résztvevőt is megkérdeztem a végén: engem ragadtak csak el ennyire az érzelmeim, vagy bennük is motoszkál valami ismeretlen érzés? Voltaképpen meg sem
kellett kérdeznem; a látvány magáért beszélt. Anna a célba érkezve is egyre csak lelgette-dédelgette a kutyáit, Dávid pedig oly magától értetődő természetességgel és hozzáértéssel tett-vett a felszerelés meg a huskyk körül, mintha világéletében ezt csinálta volna. Anna ott és akkor nem is nagyon tudott megszólalni. Később mondta csak el, hogy valójában önös indokok vezérelték, amikor jelentkezett: túl akart jutni a korlátain. Végül nemcsak ez a vágya teljesült, nemcsak az extrém kalandot élhette át, hanem annál sokkal többet. Amit a „kutyusaitól” kapott, már egész életében viszi magával tovább.

Kitlinska Anna Borbála és Varga Dávid

Forrás: Ifj. Vitray Tamás

Dáviddal azóta is találkoztam. Rollereztünk egyet megint, és közben elmesélte, hogyan is áll
a nagy tervvel. Neki nem volt elég az a különös izgalom és újfajta boldogság, amit a Polar adott.
Mert hisz mindenki tele van álmokkal, de kevesen mernek hátat fordítani a megszokásnak, a mindennapoknak. Hát ő belevág. Fölmondott a munkahelyén, maga mögött hagyja bejáratott
életét. Jelentkezett a Polar kutyáit adó kennel tulajdonosainál, hogy ki akarja tanulni a mesterséget, musher szeretne lenni. Sokak közül végül őt választották – költözik a sarkvidékre.
Hiába, tud valamit az a táj. Valamit, amire örökké vágyunk, ami sokkal nagyobb nálunk.