Hol vannak a tudós nők?

Ma már egyre több lányt vonz a kutatói munka, egyre több program támogatja a tudományos-technikai ismeretek iránt érdeklődőket. A fejlődés tagadhatatlan, ám még rengeteg a tennivaló, hogy a nők előrejussanak a tudományos pályán.

Írta: Angela Saini
Fényképezte: Lauren Brevner
A tudományos élet elitje a női egyenjogúság kérdésében a kezdetektől fogva mérhetetlenül szomorú és elítélendő hozzáállást tanúsított. Nem kisebb személy, mint maga Charles Darwin írt egy helyütt arról, hogy a nők szellemi értelemben alacsonyabb rendűeknek mondhatók, mint a férfiak. Még az európai felvilágosodás idejének végén, a 18. század utóján is az volt a bevett nézet, hogy nőknek nincs helyük a felsőoktatásban. Sok egyetemen nők a 20. századig nem szerezhettek diplomát. Az én alma materemben, az Oxfordi Egyetemen 1920-ban végzett az első nő. A megszakítás nélkül működő legrégibb tudományos társaság, a Royal Society of London 1945-ben vett fel először nőt a tagjai közé. (Londa Schiebinger történész meg is jegyezte: „A tudós kompániában közel három évszázadon át csak az anatómiai gyűjtemény csontváza képviselte a női nemet.”)
Bevett szokás, hogy akkor is a férfiak aratják le a tudományos sikerekért járó babért, amikor a velük dolgozó nőket, nemegyszer a feleségüket vagy a nővérüket illetné a dicsőség. 1974-ben például nem a pulzárokat leíró Jocelyn Bell Burner asztrofizikus kapta a Nobel-díjat, hanem kutatóintézeti főnöke, Antony Hewish. Amikor úttörő fizikai alapkutatásaiért 2018-ban
végre odaítélték neki a Breakthrough (Áttörés) Díjat, Burner addig példa nélküli gesztussal a nők és a többi háttérbe szorított csoport támogatására ajánlotta fel a több mint hárommillió dollárnyi összeget.
Ha ki is tárulnak előttük a kutatás fellegvárainak kapui, a tudományos életben dolgozó nők élete nemegyszer nagyon nehéz, mert a szexizmus és a nőnem utálata nyílt és burkolt formában is tovább él a kutatók világában. Csak egy példa: nemrég elemezték közel hétezer, nívós tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerzőinek nemi arányát. Kiderült, hogy ha az első helyen feltüntetett szerző nő, akkor a társszerzőként megnevezettek 63 százaléka is nőnemű; ha viszont férfi az első szerző, akkor a társszerzők között átlagosan mindössze 18 százalék a nő.
A nők természetesen rendkívül elkeserítőnek érzik a helyzetet, és változást szeretnének. 2018-ban Jess Wade, az Imperial College London fizikusa és kutatótársa, Claire Murray közösségi finanszírozási kampányt indított azért, hogy minden brit állami iskolába jusson el az Inferior egy példánya. Két hét alatt összejött a pénz. Azóta New Yorkban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon is zajlott ilyen gyűjtés. Bell Burnell példáját követve sok nő hajlandó pénzt is áldozni arra, hogy végre megváltozzon a rendszer, amely magától nemigen akar megváltozni.
De miért olyan nehéz a nőknek elérniük, hogy javuljon a tudományos életben tapasztalható szomorú helyzet?
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2019. novemberi lapszámában.