Elveszett világ
A 2000-es évek elején az ausztráliai Hunter-völgyben egyre-másra nyíltak a szénbányák. Glenn Albrecht irodájában pedig szinte megállás nélkül csörgött a telefon.
Az ökológusprofesszort az a kérdés foglalkoztatta, miképpen hat a bányászat fölfutása a környéken
élők pszichés állapotára. A békés vidék emberemlékezet óta lucernásairól, lovas tanyáiról, szőlőskertjeiről volt nevezetes. Jóllehet már meglehetősen régóta működtek szénbányák is, számuk a globális kereslet megugrása és az új kitermelési eljárások megjelenése nyomán szaporodott meg hirtelen.
Albrecht érdeklődésének hamar híre ment, és a környék vigasztalhatatlan lakói meg akarták vele osztani bánatukat. Több okuk is volt a panaszra: a házaikat földrengésszerű robbantások rázták meg, folyamatosan zúgtak, pöfögtek a gépek, a bányaüzemeket éjszaka is kísérteties fényözön világította meg, és a levegőben folyton finom fekete por szállingózott, amely aztán mindenhová leülepedett, még az épületek belsejében is. Az emberek aggódtak, vajon egészséges-e az ivóvíz, egészséges-e a levegő. Kénytelenek voltak ölbe tett kézzel, tehetetlenül szemlélni, ahogy régi, megszokott vidékük napról napra egyre csak enyészik, pusztul. Némelyek jogi úton próbáltak megálljt parancsolni az ipari terjeszkedésnek, a bányák azonban sok völgybelinek adtak munkát, ők pedig nem tudtak lemondani az állásukról. A jogi csatározásokból végül a gazdag bányavállalatok kerültek ki győztesen, a régi táj és az ott élők közössége pedig járulékos veszteséggé vált. Albrecht megfigyelte, hogy a folyamat sokakból nagyon hasonló érzelmi reakciókat vált ki. Tudták, hogy a bányák miatt van folyton rossz kedvük, de csak nehezen találtak szavakat érzéseik pontos kifejezésére. „Egyikük sem hagyta el a lakóhelyét, mégis úgy tűnt, mintha honvágyuk lenne” – fogalmazott.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2020. áprilisi lapszámában.