A Mount Everest régi nagy titka
Majd egy évszázada, hogy Sandy Irvine és George Mallory eltűnt az Everesten. Vajon elérték-e a csúcsot 29 évvel Edmund Hillary és Tendzing Norgaj előtt, akiket elsőkként tart számon a világ?
Írta: Mark Synnot
Fényképezte: Renan Ozturk
A szerző és csapata Irvine porhüvelyét igyekezett megtalálni. Vagy legalább a fényképezőgépét, hiszen ha egyszer előkerülnének, fotói talán mindenestül újraírnák a hegy meghódításának történetét.
„NE CSINÁLD! Túl fáradt vagy, hogy nekiindulj. Nem érdemes megkockáztatni.” Jamie McGuinness, expedíciónk vezetője és kalauza szúrósan nézett rám beesett, véreres szemével. Lejjebb tolta oxigénmaszkját, lekapta gleccserszemüvegét. Állát többnapos borosta fedte, arca már halottsápadt volt. Egy kőrakáson ültünk 8440 méter magasban, a Mount Everest Északkeleti-gerincén – a kínai oldalon, távol a nepáli oldalon mászók seregétől. Száz méterrel alattunk a GPS-referenciapont; reméltük, arra hagyatkozva sikerül megoldanunk a hegymászás történetének egyik régi nagy titkát. A legújabb kutatások szerint ugyanis a legendás brit felfedező, Andrew Irvine valahol itt zuhanhatott le, és már nem is jutott tovább – holtteste mind a mai napig ezen a tereprészen van valahol.
Kis híján száz éve, hogy Sandy Irvine és társa, George Mallory ezen a gerincen ereszkedett, ám egyikük sem ért le a hegyről. Azóta is heves viták tárgya, hogy akár csak Mallory vagy Irvine föl-jutott-e a csúcsra aznap – 29 esztendővel Edmund Hillary és Tendzing Norgaj előtt, akiket a világ ma az Everest első meghódítóiként ismer. Irvine vélhetően magával vitte Vest Pocket Kodak fény-képezőgépét. Ha ez a masina előkerülne, benne a felvételekkel, lehetséges, hogy újra kellene írni a Föld legmagasabb hegyének históriáját. Körülnéztem. Egy sor zömök, meredek szikla ékelődött a hó és a törmelék födte teraszok közé. Ezt a részt a kő világosabb színéről Yellow Band (Sárga Csík) néven emlegetik.
Az előző két napon alig aludtam, rettenetesen gyenge voltam, és szünet nélkül émelyegtem a rendkívüli magasságtól. Három napja indultunk a 6400 méteren álló felső alaptáborból, azóta nem ettem mást, mint pár falat fagyasztott curryt, egy marék kesudiót, meg egy falásnyi csokoládét – amit azután szépen ki is adtam magamból. Rettentő fáradt voltam, oxigénhiányos agyam egyre arra nógatott, hogy heverjek csak el a földön, és hunyjam le a szemem. Józan eszem maradéka viszont figyelmeztetett: ha így teszek, talán soha többé nem ébredek föl…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2020. júliusi lapszámában.