Gdańsk bátor népe
Lengyelország attól a várostól vár megújulást, ahol negyven éve a Szolidaritás mozgalom született.
ÍRTA: VICTORIA POPE
FÉNYKÉPEZTE: JUSTYNA MIELNIKIEWICZ
William Faulkner regényének híressé lett mondatát először Lengyelországban hallottam. Újságíró barátom, Jacek Kalabiński idézte annak magyarázatára, hogy miért foglalkoznak olyan sokat a lengyelek történelmük fájó fejezeteivel.
„A múlt sosem merül feledésbe, ezért hát nem is lehet múlt.”
Ez a mondat jutott eszembe, amikor azt hallottam, hogy a lengyel kormány igyekszik átírni Gdańsk történelmét, például azzal, hogy a Második Világháború Múzeumának igazgatóját és kurátorait fölmenti tisztségéből, azzal az indokkal, hogy a múzeumban közszemlére tett tárgyak „nem eléggé lengyelek”. Joanna Lisiecka-Żurowskával a második világháborúról is hosszan beszélgettünk a vonatúton Gdańsk felé. A nagyrészt német ajkú lakosság mellett népes lengyel kolónia is lakta a várost abban az időben, amikor kitört a háború. Gdańsk az első világháború után különleges jogállást nyert mint szabad város, lengyel irányítás alá került a vasút meg a kikötő egy része. A háború kitörésének napján, 1939. szeptember 1-jén egy német csatahajó lőni kezdte a városrész lengyel helyőrségét, ám az hét napon át kitartott, dacolt a túlerővel. Lisiecka-Żurowska dédapját és három bátyját letartóztatták; mindannyian koncentrációs táborban pusztultak el. A háború végére Gdańsk romokban hevert. A túlélő német lakosság elmenekült; aki maradt, azt kitelepítették.
A németek helyébe a Szovjetunióhoz csatolt ukrán és belorusz vidékekről elűzött lengyelek jöttek. A legtöbbje fiatal volt, falusi sorból menekült, többre vágyott, a város hajógyáraiban, üzemeiben keresett munkát – tudtam meg Lech Walęsától. Danuta, a felesége mesélte, hogy mielőtt buszra szállt, és otthagyta a faluját, indulatos hangon közölte anyjával: „Többé az életben nem teszem be ide a lábam!” Danuta Walęsa ma is ilyen kemény, határozott asszony, pedig nehéz éveket élt meg a férje mellett.
Tágas, napfényes lakásban fogadott. Miután leültünk az ebédlőasztalhoz, azzal kezdtem, hogy emlékezetébe idéztem: egyszer már összehozott minket a sors, még a régi lakásukban. Én is ott tülekedtem azok között, akik beszélni akartak a férjével, és vele is szívesen szót váltottam volna, de mogorvának, sőt mérgesnek tűnt. Danutát láthatóan megrendítették a szavaim, elkönnyesedett a szeme. Hat gyereket nevelt akkor, a hajógyári sztrájk idején, úgy érezte, magára maradt a gondokkal. „Nem is tudom, honnan volt erőm, hogy kibírjam” – mondta.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2020. szeptemberi lapszámában.
Középkori szörnyek életre keltői
Így tökéletesítik a mai mesterek a kőmegmunkálás ősi technikáját, és alkotják újjá egy angliai katedrális hajdanvolt szépségét.
Évmilliók titkát őrző barlangok
Egy vakmerő klímakutató feltáratlan üregekbe hatolt be Grönland északi részén. A barlangok kövei nem csak a régmúltról tudósítanak; a jövőt, a globális felmelegedés várható alakulását is sejtetik.
Nagyon látni akartam apám lepkéit
Fotósunk mindent elkövetett, hogy megtalálja a világ egyik legritkább lepkéjét, mert azt a lepkét az ő apja után nevezték el.
Imádott és utált csörgőkígyók
A megújhodás jelképeként tisztelik, az alvilág hírnökeként kárhoztatják. Vadásznak rá, a képzelet sötét bugyraiba száműzik. Sikerül-e eloszlatni a félelmeket, még mielőtt végleg kiirtjuk a legendás csörgőkígyót?
Bemutatjuk az erdők apró gondozóit
Hangyák sokadalma lövelli a potrohvégükön nyíló méregmirigy savtartalmú váladékát a fenyegető ellenség, jelen esetben Ingo Arndt fotós asszisztense felé, aki a hatás kiváltása érdekében egy szövetdarabot lengetve ingerelte bolyuk mellett a Formica polyctena fajhoz tartozó vöröshangyákat.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
