
Írta: Illényi Balázs
Fényképezte: Kurucz Árpád
Alkotásai a Robotok című, 2005-ös animációs film figuráit idézik. Látta egyébként azt a rajzfilmet?
Gyerekként olyan mesék kötöttek le, amelyekbe készítőik valóban raktak energiát: kitalálták és kreativitással töltötték meg karaktereiket. A Robotok is ilyen. Gimnazistakoromig én is rajzfilmeket akartam készíteni, aztán más irányba indultam, de máig fontos maradt a figuralitás, az, hogy karaktereim meglepőek és egyediek legyenek.
Művészi önkifejezésében mikor lett alapvető a robotos popkultúra?
Művészeti gimnáziumba és egyetemre jártam. Egyre többet foglalkoztam mechanikus, mozgó megoldásokkal, valamint újrahasznosított fémekből is csináltam figurákat. Az antropomorf
alakok tereltek lassan a robotok felé. Asimov robotnovelláit éppúgy szerettem, mint ma a Westworldöt. Mindig is érdekelt, milyen trendek rajzolódnak ki ezen a téren a popkultúrában: hogyan használják fel a robotokat graffitikben, akciófigurákban, pólókon, animációkban, és főként,
hogy ezek nyomán miként jelenik meg a robotforma az emberek fejében.
Műveibe a fémen kívül retró tárgyakat, mozgó alkatrészeket is beépít. Hogyan választ alapanyagokat?
Izgalmas lehetőség az újrahasznosításban, hogy a szobor a beépített pumpa, motor vagy dinamó révén alakul ki. Hogy felfújódik, pörög, világít. Évekig kísérleteztem ezekkel, így sok olyan gépészeti megoldást tanultam meg, amelyek most stabil alapként szolgálnak a munkámban. Ez a hozzáállás az upcycling, az értéknövelő újrahasznosítás. Régebben szerettem olyan tárgyakat felhasználni, amelyeknek múltjuk volt, de ez formailag nagyon megköti a kezem, és olyan jelentéstartalmakat is behozhat, amelyeket ma már igyekszem kerülni.
Ezt hogy érti?
Sokáig a paksi vastelepre jártam alapanyagért. Az ott gyűjtött tárgyaknak afféle hetvenes évekbeli hangulatuk, az atomerőmű építésének szocialista korszakát idéző formaviláguk volt. Diplomamunkám, a Csepel gépember például egy mozgó robot, amelyhez egy történetet is kitaláltam, miszerint a Magyar Robotikai Vállalatnál készült még az 1960-as években. Ehhez igazítottam a formáját és a színeit is. Olyan élethűre sikerült, hogy amikor eljöttek a kiállításra, a gyár hajdani dolgozói felismerni vélték a szobrot. Zürichben viszont, ahol most járok mesterképzésre, semmit sem jelent az embereknek ez a kopottabb, posztszocialista világ. Munkáimat nosztalgikusnak, romantikusnak érzik.
A retróhangulatú kinetikus szobrokat készítő művészből hogyan lett a gasztro- és ápolórobotokat gyártó svájci F&P Robotics kreatívja?
Korábban is dolgoztam külföldön: két évig voltam az Angol Nemzeti Opera díszletépítője Londonban, de éltem Milánóban is. Magyarországon tervezőként kaptam lehetőséget színházi és bábszínházi produkciókban, mígnem 2019-ben Zürichbe költöztünk. Akkortájt kezdtem az egészségügyben és az iparban használt robotokkal foglalkozni. Hamar világossá vált, hogy a kinetikus szobrászatból hozott művészi szemléletem és az upcyclingból hozott technológiai tudásom révén értéket tudok teremteni. Ma a cégnél már jószerével minden kreatív munkát én csinálok a fotózástól a grafikai tervezésen át egészen az animációig. Részt veszek a mérnökökkel közös ötleteléseken, és javaslatokat teszek a burkolatokra, a színekre, a formákra. Végső soron igyekszem összehangolni a használhatóságot és a felhasználói élményt.
Mi fokozza a felhasználói élményt?
Nem mindegy, hogyan néz ki a robot: a gép már akkor is érzelmeket vált ki az emberből, ha állati jellemzői vannak. Nem véletlen, hogy sokakat szorongással, félelemmel töltenek el, vagy éppen felháborítanak a Boston Dynamics robotkutyáiról a netre fölkerült videoanyagok – a robotokat botokkal lökdöső, rugdosó emberekről sok néző az állatkínzásra asszociálhat.
A teljes interjút elolvashatja a magazin 2020. szeptemberi lapszámában.