Bántalmazottak és védelmezők

ÍRTA: BALÁZS ZSUZSANNA
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD

Az isztambuli egyezményt egyebek mellett arra hivatkozva utasították el a magyar honatyák, hogy a magyar törvények már enélkül is kellőképpen védik a nőket és a gyerekeket. Miért van akkor szükség az ön által vezetett jogsegélyszolgálatra?
Életében nem járt hús-vér bántalmazott közelében az, aki szerint a jelenlegi jogszabályok hatékonyan kezelik a problémát. A bántalmazást átélt nők és gyerekek véleményében van egy pártállástól, szociális háttértől és más társadalmi mutatótól független közös pont: az, hogy ma Magyarországon igen rossz a családon belüli erőszakot elszenvedők ellátása. Finoman szólva is akadozik az igazságszolgáltatás, a jogalkalmazók gyakran csak értetlenkednek, nincsenek jól működő protokollok, a gyermekvédelmi jelzőrendszer túlnyomórészt nem az elkövetőket vonja felelősségre, hanem az áldozatokat taszítja még mélyebbre, a segítségnyújtásra hivatott szervek áldozathibáztatók.

Mit nyújthatnak önök a Patentnél, amit egy családjogi ügyvéd nem tud?
Az abúzust, a gyerekeket, nőket érő kapcsolati erőszakot, a traumatizált ügyfelekkel való tárgyalási technikákat a jogászképzés fősodra még csak nem is érinti. Időnként akadnak szemináriumok, gyakorlati órák, amelyeket az ez iránt érdeklődő egyetemisták látogathatnak, de a törzsanyagból ez a speciális tudás hiányzik. Főtárgyi szinten nagyjából ugyanez érvényes a pszichológia szakra, sőt többnyire a szociálismunkás-képzésre is.
Pedig elengedhetetlenül fontos tudni, hogy ilyen helyzetekben a két fél kapcsolatát a hierarchikus viszonyon alapuló egyensúlyhiány határozza meg, amelyet a bántalmazó sokszor kifinomult eszköztárral teremt meg. A kapcsolati erőszak lényegét nem látják, akik azt mondják: ilyenkor két ember konfliktusáról van szó. A konfliktus egyenrangú felek kapcsolatát feltételezi. Ennek ismerete nélkül nemhogy az ügyvédek, de még a mediátorok vagy az ilyen ügyekkel hivataluknál fogva érintkezni köteles gyerekjóléti szakemberek sem boldogulnak.

Mennyire lehet ezt észrevenni, ha az érintettet nem éri olyan, nyilvánvaló bántalmazás, mint a kis híján agyonvert Orosz Bernadettet vagy a „lúgos orvos” áldozatát?
Ezek szélsőséges ügyek; az „átlagos” bántalmazottak, így a Patent Egyesület tipikus ügyfélkörébe tartozók túlnyomó többsége a kapcsolati erőszak jóval szofisztikáltabb formáival küzd. Az intellektuális bántalmazók többségének például eszébe sem jut akár csak egy ujjal is hozzáérni az áldozatához. Eszköztárukban a manipuláció, a lelki sanyargatás, a közös gyerek(ek) eszközként való felhasználása dominál. Ráadásul a rendszer is az ilyen típusú bántalmazók kezére játszik – ők azok, akik sorozatos perek, eljárások indításával, a családsegítő, a gyámhatóság és a bíróságok, az igazságügyi pszichológus szakértők felhasználásával, tehát eljárási zaklatás révén akár éveken keresztül is sakkban tarthatják a volt partnerüket. A jogalkalmazók, a gyermekvédelmi jelzőrendszerben dolgozók pedig célzott képzés hiányában nem látnak át az ilyen eseteken.

Mindezek abúzusnak minősülnek?
A hibás szemlélet, amely az abúzust a fizikai vagy szexuális erőszakkal azonosítja, akadályozza a jogalkalmazókat, hogy a finomabb eszközökkel operáló bántalmazókat felismerjék. Így fordulhat elő az a káros tendencia, hogy a bíróságokon egyre gyakrabban ítélnek gyerekeket bántalmazóknak. A nők és a gyerekek elleni erőszakkal foglalkozó szakirodalom a hatalommal való visszaélés minden formáját bántalmazásként értelmezi.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2020. októberi lapszámában.