Én soha nem akarom legyőzni a kutyát

Nem lenne szabad a versenyzésből kiöregedett agarakat vadászatokra vinni és az onnan sérülés vagy elhasználódás miatt leselejtezett állatokat azonnal hobbiállatként értékesíteni, mutat rá a Szent Ferenc Állatotthon agrármentője.

ÍRTA: BALÁZS ZSUZSANNA
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD
Korábbra egyeztettünk időpontot a beszélgetésre, ám az egyik kutyája éppen az interjú előtt szétharapta a kezét. Gyakori az ilyesmi?
Dehogyis, és nem is az agarainknál történt. Máshol segítettem éppen, de egyébként is véletlenül alakult így. A sérülés maga most sem volt vészes, inkább csak szerencsétlen pontot, egy ideget kapott el a kutya. Az efféle eset nagyon ritka nálunk, legfeljebb többévente egyszer-kétszer fordulhat elő, akkor is inkább csak befogásnál, riadt állatok esetében, akiknek soha nem is volt kapcsolatuk vagy nagyon rosszak a tapasztalataik az emberrel. Nemrég egy gyepmesteri telepre hívtak egy kétéves kutyához; senki sem mert a közelébe menni, a kenneljét is slaggal tisztították. Én viszont már a fejét simogathattam tíz perc után.
Mi volt a helyzet kulcsa?
Mindig a kommunikáció a megoldás: én soha nem akarom legyőzni a kutyát. Az a cél, hogy együttműködjön velem. Az a kutya a gyepmesteri telepről ma nálam él, igazi mintakutya, az egyik
legkezesebb, akivel valaha találkoztam. Mi engedjük, hogy a saját tempójában haladjon, nem közeledünk hozzá erőszakkal. Szeretjük, és kedvesen beszélünk hozzá. Már harminc éve foglalkozom kutyákkal, ismerem a nyelvüket, így nem nagyon ütközöm náluk ellenállásba. Az agarakkal még ennyi probléma sincs. Az agármentő programunkban ezerhétszáz agárral foglalkoztunk eddig – soha egyetlen harapós agárral nem találkoztam még.
Az agármentést annak idején még édesanyja, Merza Henriette kezdte. Hogyan indult ez a családi történet?
Amióta az eszemet tudom, kutyákkal élünk együtt. A testvérem, Rita, meg én már járni is úgy tanultunk annak idején, hogy egy hatalmas komondor nyakörvébe kapaszkodtunk. Édesanyám
és édesapám is agarakkal dolgozott már az 1980-as évektől. Édesanyám tenyésztő volt, édesapám
pedig az agárpályán dolgozott. Akkoriban a nyulat még kézi erővel húzták a versenypályán robogó kutyák előtt egy toronyból. Apám meg a barátja kezelte a nyúlhúzó gépet. Mi pedig jószerével ott nőttünk föl az agárpályán.
Miután édesanyám 1991-ben megalapította a Szent Ferenc Állatotthont, azt kellett látnia, hogy egyre több menhelyre és sintértelepre kerülnek borzalmas állapotban lévő agarak. Nálunk is mind többen lettek.
Édesanyám halála után, 2009-ben a testvéremmel a Szent Ferenc Állatotthonon belül agármentő csoportot alapítottunk. Akkoriban a menhelyek és állatotthonok zöme szakosodott: az egyikben boxer-, a másikban terrierféléket fogadtak be. Mivel a szüleink az agarakhoz értettek a legjobban, és
mert a szívükhöz is az agarak álltak a legközelebb, mi is az agarak sorsát karoltuk fel. Rita és a lánya, Réka ma már az ócsai állatotthonban dolgozik többet, én az agarainkat istápolom.
Évente hány agár kerül a menhelyre?
A mentés beindításakor nagyjából nyolcvan agarat mentettünk egy évben. Mára ez a szám úgy százhúszra nőtt. Folyamatosan van nálunk bent vagy negyven-ötven agár; régebben legfeljebb öten-hatan voltak. Tény és való, hogy rengeteg köztük az agárkeverék, őket pedig nem egykönnyen fogadják örökbe. Sokan bent ragadnak, ők örökös lakóink lesznek. A Szent Ferenc Állatotthonban nincs altatás: akit nem fogad be egy gazda, az öröklakóvá válik nálunk.
A teljes interjút elolvashatja a magazin 2021. márciusi lapszámában.