Kultúrájában él a bálnanemzet

ÍRTA: Balázs Zsuzsanna
FOTÓ: Jennifer Modigliani
VIDEÓ: Courtesy of The Dominica Sperm Whale Project / Shane Gero kanadai bálnakutató és csapata a cetek hangját rögzíti.

A cetnemzetségek és az emberi közösségek között vonható beszédes párhuzamok Shane Gero kanadai bálnakutató szerint segíthetik annak megértését, hogy miért elengedhetetlenül fontos a természeti értékek védelmében a fajok sokszínűségének megőrzése.
A kanadai Carleton és Dalhousie Egyetem, valamint a dániai Aarhus Egyetem munkatársa, a magyar fölmenőire igen büszke Gero tapasztalatai szerint a cetek és mi, emberek sokkal több tekintetben hasonlítunk egymásra, mint gondolnánk.

Shane Gero már gyerekként bálnakutató akart lenni. Eredetileg a kardszárnyú delfin volt a kedvenc állata, de végül mégis az ámbráscetek híve és kutatója lett.

Forrás: ALEXANDER G. MOEN

Miért nem ért egyet azokkal a természet- és állatvédelmi irányelvekkel, amelyek az élőlényfajok veszélyeztetettségét annak alapján mérlegelik, hogy hány egyede él a világban az adott fajnak?
Világszinten talán nem tűnne pótolhatatlan veszteségnek, ha a Karib-térségben megtizedelődne az ámbráscetek néhány száz egyedből álló populációja, pedig valójában a kár felbecsülhetetlen lenne. Elveszne ugyanis az a különleges tudás, amely arról szól, hogy miként kell karibi ámbráscetnek lenni, és ezt a tudást már soha többé vagy csak nagyon-nagyon hosszú idő alatt lehetne pótolni. A veszteséget pedig a földkerekség minden cetállománya megérezné. Ellentmondásos logikának tartom, hogy miközben mi, emberek általában nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy az előző generációk által áthagyományozott, továbbadott tudás micsoda felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyes közösségekben, amikor más állatokról van szó, ugyanennek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget.

Ha New York teljes lakossága egyik pillanatról a másikra eltűnne, és a metropoliszba amazóniai természeti népeket telepítenénk, nyilvánvaló, hogy a bennszülöttek nem találnák a helyüket a nagyvárosban, és persze a New York-i is csak tévelyegne az őserdőben metró, hot dog árus és a, sarki kávézóban munkába menet megvett, lattéja nélkül.

A természetvédelem tehát nem merülhet ki csupán annak latolgatásában, hogy ennek vagy annak
a fajnak összesen hány egyede élhet még a Földön. A területenként és közösségenként eltérő tudás, a nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyományok és ismeretek összessége ugyanis minden faj esetében a túlélés voltaképpeni záloga.

Miért ne tanulhatná meg az amazóniai bennszülött a nagyvárosi létformát, és miért ne tanulhatna meg a földközi-tengeri ámbráscet a karib-tengeri körülményekhez alkalmazkodni?
Az ősök – többnyire észrevétlenül – továbbadott tudása sokszor rendkívül konzervatív, azaz nagyon nehezen formálódik át. Ezt látványosan mutatják az Egyesült Államok északnyugati partjainál élő kardszárnyú delfinek. A kutatók csak nemrégiben jöttek rá, miért csökken rohamosan ennek a kardszárnyúcsoportnak a létszáma – azért, mert nem hajlandók változtatni az étrendjükön. Élőhelyeiken az emberi behatás miatt egyre kevesebb a királylazac, ők meg a lazacokkal együtt fogyatkoznak.
Hiába van tele a tenger millióféle hallal, ez a kardszárnyúcsoport nem hajlandó más étrendre áttérni. Inkább egyre kevesebb utódot hoznak a világra, de nem mondanak le az ő „kardszárnyúságukról”, vagyis mindarról, amit szüleiktől és nagyszüleiktől tanultak a kardszárnyúlét velejáróiról.

Mármost hasonló példák az ember társadalmaiban is adódnak: világszerte sokan eszik a sertés húsát, ugyanakkor egyes népcsoportok már évezredek óta tartózkodnak a disznóhús fogyasztásától. Hiába kapható a világban mindenütt, és hiába érhető el könnyen az információ, hogy a sertés húsát sokan mások biztonsággal fogyasztják, ezekben a közösségekben olyan erős a tiltás, hogy tántoríthatatlanul tartózkodnak a disznóhúsevéstől.

Az ön által vizsgált karib-tengeri ámbráscetek is ennyire ragaszkodnak hagyományaikhoz?
Akárcsak az ember és a kardszárnyúak esetében, az ámbráscetek körében is különféle csoporthagyományok, ha úgy tetszik, kultúrák alakultak ki. Ezek a kultúrák voltaképpen bizonyos fajta eszköztárak, a túléléshez szükséges megoldások összességét foglalják magukban. A túlélés pedig egészen mást jelent a Karib-tengerben, mint mondjuk a Csendes-óceán közepén, ahol több ezer kilométeres körzetben egyetlen zsebkendőnyi szárazföld sincs.

Meglepő, hogy milyen csekély jelentőséget tulajdonítunk ennek akkor, amikor más fajok védelmével kapcsolatban gondolkodunk, és mennyire magától értetődőnek vesszük, ha a saját fajunk, az emberiség túlélése kerül szóba. Pedig csupán a genetikai adottságaink alapján gyakorlatilag nem is különbözünk egymástól, génállományunk alig-alig tér el akármelyik más embertársunktól. Ennek ellenére a világról alkotott belső képünk, azok a tapasztalataink, amelyek meghatározzák, hogy miként éljük a mindennapjainkat, nagyon is különböznek.

Előadásaiban elvontabb szempontok szerint is sok párhuzamot lát az ember és a cetek között. Az ámbráscetek nyelvének különféle dialektusai miért olyan fontosak a túlélés szempontjából?
Sajátos nyelvük és annak dialektusai több szempontból is lényegesek lehetnek. Egyrészt segítik
az embert, a kutatókat abban, hogy megkülönböztessék egymástól a cetnemzetségeket és azok tagjait. Másfelől a ceteket is segítik az egymás közötti tájékozódásban, kommunikációban.  Képzeljük el például, hogy egy már letelepedett életmódot folytató, a családját földművelésből fenntartó emberelődünk valamikor a régmúltban összetalálkozott egy olyan ősünkkel, aki még vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. A kommunikáció igen lényeges eszköz lehetett annak eldöntésében, hogy miként viszonyuljanak egymáshoz. Egészen mást tartottak fontosnak, másra volt szükségük a túlélésükhöz. A kommunikáció abban segítette őket, hogy hamar kiderüljön: nem volna problémamentes a közös élet. A cetek számára nyelvük dialektusai eszközt jelentenek annak kiderítéséhez, hogy mit gondoljanak a másikról…

A teljes interjút elolvashatja a magazin 2021. májusi lapszámában.