Rangrejtett király a gnú

2021.12.04.NG

National Geographic Magyarország

A gnúk sokadalmának vándorútja a Serengeti síkján az élővilág egyik legdrámaibb és leglátványosabb eseménye.

FÉNYKÉPEZTE: CHARLIE HAMILTON JAMES

Először csak egy vékony, szürke csík jelent meg a láthatáron, a halványzöld róna fölött, de ahogy közelebb repültünk, kirajzolódott a több száz állatból álló csorda ide-oda kanyargó oszlopa. „Gnúk – üvöltötte túl Charlie a motorzajt. – De nincsenek sokan.” A tanzániai Ngorongoro-krátertől
északra jártunk, és mivel március volt, tudtuk, hogy a gnúk nemsokára északnyugatra indulnak, a Serengeti Nemzeti Parkon át Kenya földjére vonulnak. Szorosan egymás mögött baktattak a reggeli napsütésben, jól látszott görbe szarvuk és hosszúkás, bólogató fejük. Sok borjú jóformán odatapadt anyja tomporához. Csordáik évezredek óta az óramutató járásával egyező irányban vándorolják körbe a Serengeti térség ökoszisztémáját, évről évre körülbelül 2800 kilométernyi utat járnak így be.

Követik az esőt, lelegelik a füvet, trágyázzák a földet, és húst adnak a ragadozóknak. Az elődök nyomát követve ez a csorda is északnyugatnak tartott. De várjunk csak! Hiszen nem is északnyugat felé igyekeznek! „Mi ütött beléjük? Dél felé mennek!” – kiáltottam oda Charlie-nak. „A jó ég tudja. Gondolom, nem találtak itt elég füvet” – válaszolta. A nagy gnúvándorlás hozott ide, Tanzániába. A döbbenetes vonulást már két éve dokumentáló Charlie Hamilton James fotóssal Arushából indultunk útnak. Alattunk buja zöld róna húzódott, kávétermesztő gazdaságok és facsoportok váltogatták egymást. A kráteren túl lávafolyásokon formálódott síkság fogadott, termékeny talaját a szomszédos vulkánokból kilövellt hamu adta. Egy hónapja még dús fű borította ezt a tájat. De amióta elmaradtak az esők, a talaj kiégett, csak itt-ott árválkodott rajta némi fű. Úgy látszott, a gnúk tanácstalanul téblábolnak, könnyű prédát kínálva a közelben kóborló oroszlánoknak, hiénáknak. Az egyik egyszer csak kiállt a sorból. Körülnézett, visszafordult; mintha rájött volna, hogy tévúton járnak, önállósította magát. A többiek rá se hederítettek, komoran továbbporoszkáltak. Na, annak a magára maradt gnúnak befellegzett, gondoltam magamban. A többieket sem kecsegtette sok jóval az előttük álló akadálypálya. A szeszélyes időjárás elől kitérve
alighanem gyakran kell majd irányt váltaniuk, és így rengeteget kutyagolnak, hogy végre friss gyepre leljenek.

Egyre-másra rájuk rontanak majd a ragadozók, és az ember is mindinkább útjukat állja: kerítésekkel védi a termését és a jószágát, a szaporodó juh- és kecskenyájak pedig lelegelik a füvet a gnúk elől. Talán a legfélelmetesebb akadály évezredek óta a Mara vize, amelyen át kell küzdeniük magukat a csordáknak, hogy eljussanak a kenyai Masai Mara Nemzeti Rezervátum dús legelőire, és aztán visszatérhessenek Tanzániába. Charlie jó két évtizede filmezi és fotózza a Serengetit, több tucat ilyen átkelésnek volt már tanúja, végignézte, ahogy a gnúk ezrei követik egymást szinte vakon a pusztulásba. „Tavaly is itt voltam a vonulás idején. Száz meg száz tetem torlódott föl a parton, úszott a vízen. Borzalmas látvány volt” – mesélte. A sáros, köves partoldalon lezúduló gnúsereg megannyi fiatal borjat tipor halálra. Több száz gnú fullad a Mara vizébe, vagy lesz ólálkodó krokodilok áldozata, a túlparta evickélők közül pedig sokkal végeznek lesben álló oroszlánok és hiénák.

Charlie egy bizarr jelenetről is mesélt: egyszer látta, hogy egy keserves átkelés túlélője pár perc múltán meggondolja magát, visszafordul, és csakhamar a habokban leli halálát. „Világos, hogy nincs sok sütnivalójuk” – mondta. Igen, ez a gnúk nagy talánya. Az éves vándorlás a természet
összetett óraművének remek példája. A gnúk reménytelenül nehézfejűeknek tűnnek, mégis évezredek óta ki tudnak tartani ezen a nehezen kiismerhető, mostoha tájon. A csordáját elhagyó, saját utat választó gnúra visszagondolva óhatatlanul fölmerült bennem a kérdés: hogyhogy nem halt még ki mostanára ez a különös szerzet?

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2021. decemberi lapszámában.

#vándorlás