Szeretem, ha valami bezavar a képbe

Írta: Gilicze Bálint
Fényképezte: Szilágyi Lenke

Az egyik fekete-fehér képpár: sziklák között három férfi és két nő, a fejükön ódivatú kalap. A másik, kicsit élesebb kép: hasonló helyszín, hasonló alakok hasonló kalappal. Az előbbi sztereofotográfia, Eötvös Loránd készítette a 20. század elején. Az utóbbit meg beszélgetőtársam, Szilágyi Lenke úgy 120 évvel később. Voltaképpen kik a két kép szereplői, és mi a magyarázata
a szembetűnő hasonlóságnak?

A sztereofényképen Eötvös Loránd két lánya, Rolanda és Ilona, és három hegyi vezető látható, a másik képen a 2021-es Eötvös-expedíció résztvevői szerepelnek, akik több mint egy évszázaddal
később a két Eötvös lány nyomába eredtek, hogy korhű öltözetben és felszereléssel másszák végig az utat, átélhessék és dokumentumfilmben a nézőknek is megmutathassák, hogy milyen volt annak idején a hegymászás. Rendező-operatőr és asszisztens is volt a csapattal, engem
pedig azzal bíztak meg, hogy fotókon dokumentáljam a mászást és a filmforgatást. Már úgy húsz éve felmerült a gondolat: filmben kellene emléket állítani a két Eötvös lány fantasztikus teljesítményének. Hiszen elképesztő eredmény volt, hogy egy új úton megmászták a Dolomitokban a Tofana di Rozes déli falát – a mai viszonyokhoz képest elképzelhetetlenül ósdi technikai felszereléssel, és még csak nem is nadrágban, hanem szoknyában.
Ami engem illet, valahogy hírt kaptam róla, hogy tervben van egy ilyen dokumentumfilm, és jelentkeztem. Kevesen vannak, akik értenek a film vagy más néven standfotózáshoz, és
mellette a hegymászásban is járatosak, így érthető módon megörültek nekem. A lányok mászásának százéves évfordulójára nem jött össze a vállalkozás, de szerencsére nem feledkeztek
meg rólam, amikor esély nyílt a terv megvalósítására, megkerestek, és én örömmel vállaltam.

A munkái között nem emlékszem túl sok hegyi tájképre…

Vannak hegyi fotóim, főleg az utóbbi időben kiállított képeim között, de tény: nem sok. Debrecenben születtem, gyerekkoromban még csak nem is szánkóztam, mert nem volt domb,
ahonnan le lehetett volna csúszni. Mindig vonzottak a hegyek, de végül csak a harmincas éveimben jutottam el hegymászótanfolyamra. Azután jöttek az egyre magasabb csúcsok, megmásztam a Kilimandzsárót meg az Elbruszt, a Mont Blanc-nak viszont ötször nekifutottam, de nem sikerült. Leginkább műkedvelő mászó vagyok, az élményért megyek. Az élményért, amelyet nem igazán lehet megmagyarázni. Mert bármilyen viszontagságos legyen is az út, alighogy hazaérek, már az újabb célpontokon gondolkodom.

8 fotó

A 2021-es expedíció Facebook-oldalán Eötvös Lorándtól is olvasható egy idézet. Ő is hasonlóképpen érezhetett, mert így írt: „Amint egy embernek, ki sohasem volt s sohasem lesz szerelmes, nem tudnám megmagyarázni, miben áll a szerelem; úgy hallgatni vagyok kénytelen a sokszor hallott ellenvetésre – minek oda felmászni, nem szebb e mind az alólrol egy findzsa fekete kávé mellett. Egynek úgy, mind a másiknak legfeljebb azt mondhatnám, próbáljátok meg.”
Ez az élmény mennyiben és hogyan fér össze a fényképezéssel?

Régebben még felcipeltem magammal az analóg fényképezőgépet filmtekercsekkel, de aztán rájöttem, hogy a táj mégsem fekete-fehér, vagy ha mégis az, akkor ahhoz Ansel Adams szemére
van szükség. A színes képek meg inkább csak emlékképek. Be kellett látnom, hogy a mászótúra általában nem fotóstúra. Ez pedig újabb ok arra, hogy tisztelettel nézzünk a régiekre, Eötvös Lorándnak ugyanis rengeteg képe maradt fenn a magas hegyekből. Ezek sztereoképek, és 8 x 17 centiméteres üvegnegatívra készültek. Elképzelni is nehéz a mai könnyű ruhákhoz és eszközökhöz képest, hogy minden, amit felvittek a hegyre, gyapjúból volt, meg vasból, fából, bőrből és üvegből.

Jégmászás a Tátrában- Cudar időben indultunk el jeget mászni, aztán egy kisebb porhó lavina is a nyakunkban landolt. Nem volt veszélyes, mert elég meredek volt a fal, de az meglepett ahogy hirtelen besötétedett körülöttem, amikor egy nagyobb adagot kaptam. Ezután vissza is vonultunk, nem voltak igazán ideálisak a körülmények. – Magas-Tátra 2007

Forrás: Szilágyi Lenke

Ehhez képest az Eötvös-expedícióval mégiscsak fotóstúrára vállalkozott. Hogyan készült fel a feladatra?

Egy kis Olympus digitális géppel dolgoztam odafönn, meg volt nálam egy nagyobb Nikon D750, a csoportképek kedvéért pedig magánszorgalomból fölvittem egy 6 x 7-es analóg, filmes masinát is; azt a gépet, amelyik annak idején az Elbruszt is megjárta velem.

Hogyhogy magánszorgalomból?
Egyáltalán nem vagyok a digitális gép ellen, sokszor kényelmesebb is vele dolgozni, de mégiscsak többre becsülöm azt, ami filmnyersanyagon rögzül. És minden kényelmük mellett van egy nagy gondom a digitális gépekkel: az, hogy késéssel exponálnak. Ezért és nem a tárhely korlátlansága miatt készítek a digitális géppel több képet, mint amennyit az analóggal szoktam. A rekordom: a fényképen szereplő hét emberből ötnek csukva van a szeme, miközben egy töredékmásodperccel
előbb, a keresőben még minden rendben volt, mindenki nyitott szemmel nézett. Valahogy az az érzésem, hogy a képeken mindig elcsúszik valami – ezért is kell többet exponálni. Persze mászás közben jól jön a kis digitális gép, mert gyorsan elő lehet kapni…

A teljes interjút elolvashatja a magazin 2022. januári lapszámában.