A kreativitást nem lehet klónozni
„Szó sincs arról, hogy mi a műemlék-helyreállítás és a történeti építészet ellen ágálnánk" - szögezik le a Huszonkettesek.
A teljes interjút elolvashatja a magazin 2022. februári lapszámában. Helyreigazítás: A pannonhalmi bazilika megújításáról szóló írásunk 9. oldalán tévesen szerepel a ferences szerzetesek megnevezés, helyesen: bencés szerzetesek.
ÍRTA: NEMÉNYI MÁRTON
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD
Azt tudjuk, milyen a restaurált festmény: olyan, amilyennek a festő anno megalkotta. De milyen a restaurált épület? Létezik egyáltalán eredeti formája egy építménynek?
BUJDOSÓ GYŐZŐ: A festménynél sem egyszerű a kérdés. Ha mondjuk sérült falfestményen dolgozott a restaurátor, látjuk, ha közel lépünk, hogy vonalkázással adta vissza az elveszett részeket. A műemlékek restaurálásánál is hasonló elveket követnek, mint a tárgyak esetében. A 18. századra kialakult egyfajta karteziánus tudományosság, amely az időt, a történelmet felülről szemléli. Onnantól nem tehettek meg bármit a régi épületekkel elvek nélkül. A Colosseumot annak idején téglaszerkezettel támogatták meg, hogy ne nyíljon szét a köpeny; nem tettek úgy, mintha a régi része lenne, sőt a másik anyag használatával demonstrálták: ez új hozzátétel. A Notre-Dame-hoz a 19. században nagyon erősen hozzányúlt Eugène Viollet-le-Duc, aki maga is historikus építész volt. Belefért, hogy szabadon kiegészít egy várromot, templomot.
ROTH JÁNOS: A restaurálás történelmi fogalom, a felvilágosodás óta létezik, a polgári mentalitás leképződése volt. Sem a görögök, sem a rómaiak, sem a középkoriak nem ismerték, nem művelték. A mi történelemszemléletünk már abból táplálkozik, hogy a múltban is létrehoztak értékeket, amelyekből tanulhatunk.
BUJDOSÓ GYŐZŐ: Az épületek nem írott, hanem tárgyi emlékek; nem illik manipulálni őket, a restaurálás során nem tehetünk úgy, mintha az eredetit varázsolnánk vissza. Ez esztétikailag és etikailag is problémás: az erkölcsét teszi kérdésessé annak, ahogy a történelemmel bánunk.
A leégett Notre-Dame-hoz iszonyatos pénzekért hoznak az eredetinek megfelelő anyagokat Párizsba.
ROTH JÁNOS: Ma nemcsak az anyaghasználat más, a kézműves kultúra is hiányzik ahhoz, hogy hitelesen restaurálhassunk egy ilyen épületet. A kézműves kultúra hozta létre a történelmi építészet nagy részét, ma pedig már nincs sehol. Meg lehet tanulni, persze, de ma már nem életbiztosítás a kőfaragó pálya. A berlini királyi palota restaurálásához például magyarvistai és kolozsvári mesterembereket hívtak, ott még élnek olyan kőfaragók, akik értenek ehhez.
RÁCZ MIKLÓS: Részben pedig géppel, számítógép-vezérelt CNC-vel készülnek a faragványok, ilyen marógépeket használnak a fa megmunkálásánál is, a szobrászmunkák esetében is. Így készültek a budai Vár Szent István termének fafaragásai is. Ilyen esetben már nem jöhet szóba a kézműves munka, számítógépekkel kell megoldani, kézzel legfeljebb mintadarabok készülnek. Így persze elvész az élmény, hogy súrlófényben láthatja az ember a hajdani mesteremberek vésőinek nyomát.
Elvész az alkotás lelke?
ROTH JÁNOS: Pontosan.
BUJDOSÓ GYŐZŐ: Ez tulajdonképpen hamisítás. Három szintje van a hiteles műemlék-restaurálásnak: az első, amikor megvan a tárgy, csak az eredeti állapotát kell visszaállítani, és konzerválni kell – ez maga a restaurálás. A második, amikor a hiányt egészítjük ki igazolható módon, az épületrészek és a régészeti meggondolások alapján – ez a rekonstrukció. A harmadik pedig az anasztilózisz, amikor, ha csak lehet, az eredeti anyagokat, elemeket használjuk, és csak végszükség esetén, és akkor is lehetőleg dokumentumok alapján, pótoljuk az épület hiányzó
részeit, lefedését. Ez történt Drezdában, a Frauenkirchénél: összeszedték és visszaillesztették a szétbombázott templom köveit.
A budai Várban mi történik most?
ROTH JÁNOS: Nem lehet kikapcsolni az emlékezetpolitikát, ha a Várról beszélünk. A második világháború pusztításaiért a magyar kormány is felelős. A háború után a Közmunkatanács jóváhagyásával a korábban is jól működő magyar műemlékvédelem igen gyorsan megkezdte a rekonstrukciót, már 1945-ben kialakultak a helyreállításnál alkalmazott alaptervek. Eldöntötték,
hogy mely épületek vannak olyan statikai állapotban, hogy már nem lehet őket megmenteni, és melyeket nem érdemes, például, mert nem képviselnek akkora értéket. Sok épületet azért nem állítottak helyre, mert már korábban is komoly kritika érte ezeket: a Palotanegyedben és a Polgárvárosban is emeltek olyan épületeket a századforduló táján, amelyeket, bár megengedett a szabályzat, józan ésszel nem lett volna szabad felhúzni. Adytól Márai Sándorig nem egy író és művészettörténész bírálta ezeket az építkezéseket. Most pedig éppen ezeket az épületeket akarják
visszaállítani.
Miért ragaszkodik a kormány ahhoz, hogy a második világháború előtti állapotába állítsa vissza a Várat?
RÁCZ MIKLÓS: Nehéz beszélni erről, hiszen a Nemzeti Hauszmann Program, amely erről szól, csak egy tervnek a terve, egy programnak a programja, nem kész terv. Inkább a szándékot tartalmazza, hogy készüljön újjáépítési terv. Az elveket hangoztatják, de maga a program kézzelfogható formában nem készült el.
ROTH JÁNOS: Még a kormány törvényei szerint sem felel meg a program annak, hogy tervnek lehessen nevezni. Most már egy éve foglalkozunk ezzel mi, a Huszonkettesek – azóta látjuk, hogy mi készül a Hauszmann-terv ürügyén, mi mindent szeretnének újraépíteni. Az összes létesítmény
nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházás, tehát deklaráltan nem érvényesek rájuk a műemléki elvek, az önkormányzati szabályozási tervek, semmi köze hozzá az önkormányzati főépítésznek, nincs tervtanács, nem érvényesülnek urbanisztikai szempontok. Nem rögzítettek
semmit, csak hogy az 1944. március 19-i állapotot akarják visszaépíteni. Belterjesen megoldják, persze; mi mégis megpróbáltuk megtudni, hogyan alakulhatott ez így. Mint kiderült, két alapvető oka van annak, hogy nem is terv a Hauszmann-terv: nem vontak be független szakértői bizottságot, és nem bocsátották nyilvános, civil vitára a projektet, betartva a szabályokat: a részleteket egy éven át a nyilvánosság elé kell tárni a neten. A nyilvános érvelés az, hogy dehogyis nincs szakértői vélemény, itt volt a Hauszmann Bizottság – amely nem tett le véleményt az asztalra, végül fel is oszlott. Nagy baj, hogy senki sem opponált a projekt ellen, a mi szakmánkból sem, még azok sem, akiknek ez lenne a dolguk. Annak, aki mégis kritizálja a tervet, annyit üzennek: „Miért most szóltok?!”
MOLNOS ATTILA: Ráadásul nagyon sokba kerül ez az országnak, ezermilliárdokat költenek el az adófizetők pénzéből, hogy egy nagyon értékes műemlékvédelmi területen dobálózzanak ad hoc ötletekkel átfogó terv nélkül. Csak látványterveket látunk. Én egyetlen épületről tudok, amelyet bizonyíthatóan megterveztek: a Pénzügyminisztériumról. Ilyen még egy családi háznál sem fordul elő.
BUJDOSÓ GYŐZŐ: Hauszmann emlegetésével ráadásul azt sugallják, hogy a Vár utolsó intakt állapota az ő idejéhez köthető; a mi fogalmaink szerint pedig ez a hatvanas évekre igaz. Nekem, aki a modern építészetet hivatástudattal viszem a hátamon, az is fáj, hogy Hauszmann egyébként a maga korában is elavult akadémikus mesterember volt, kortársai akkor már a premodernnél tartottak. Az ő építészete a Várban egy retrográd császárság megnyilvánulása. A kocsiáthajtó kedvéért szétverte a gyönyörű rokokó kupolás Szent Jobb-kápolnát, hatalmas katedrálisablakot tett a Szent Zsigmond-palotakápolnára; gyenge építész volt, aki még a barokkal sem tudott bánni. Nagy tévedés volt őt megtenni a projekt névadójának.
RÁCZ MIKLÓS: Ha ma, 2022-ben Hauszmann és a paloták eredeti tervezői feltámadnának, és megkapnák a feladatot, hogy építsék vissza az épületeiket, először is kérnének két hetet, körbenéznének a mai Magyarországon és a világban, hogy megtudják, milyen időket élünk. Biztos, hogy módosítanának a terveken, nem ugyanazt építenék meg újonnan, mint amit annak idején építettek. Ebbe nem gondolnak most bele, és nem hagynak belegondolni senki mást sem. Mindenhatónak teszik meg a terveiket: visszaélés ez, erőszaktétel az egykori tervezőkön.
ROTH JÁNOS: Konkrétan el is hangzott: „Ha Hauszmann-nak jó volt, legyen már jó nektek is!”
Akkor zseniális alkotók esetében sem kell feltétlenül tiszteletben tartani a hajdani, eredeti terveket?
BUJDOSÓ GYŐZŐ: Egy kollégánk egyszer azt mondta, amikor éppen elbontott egy épületet, hogy ő nem építész, hanem csak eszköz, akinek a József Károly főhercegi palotát kell megépítenie pont olyanra, mint az eredeti. A 21. században azt elvárni az építészektől – és itt több száz emberről van szó, minden nagy irodában több tucat fiatal, lelkes szakértő dolgozik ugyanis –, hogy egy fantazmagóriát tervezzenek meg ahelyett, hogy a maguk kreativitását tehetnék bele az épületekbe, mellbevágó. Lenne alternatíva arra, hogy műemléki környezetbe, egy foghíjra ötletes, 21. századi épületet tervezzenek, de a gyakorlatban ez mégsem létezik.
MOLNOS ATTILA: Szó sincs arról, hogy mi a műemlék-helyreállítás és a történeti építészet ellen ágálnánk. Ám egy olyan időszakról beszélünk, amelyet önmagában is egy utaló, másoló építészeti irány uralt, és most ezt próbálják hamisítva visszaállítani. Úgy, hogy az előző korok sokkal értékesebb épületei is ott vannak a Várban.
RÁCZ MIKLÓS: A műemlékvédelemnek nem feladata rendőrként felügyelni, hogy mi is ma a kortárs építészet. Ott azonban, ahol egy hely történetiségéhez, történeti emlékanyagához kívánnak hozzányúlni, arról konkrét, új értelmezést adni, ott a kutatóknak kötelességük helyes forrásértelmezéssel szolgálni az építtetők, a tervezők, a társadalom, a közösség számára.
Minden hatalom üzenni akar a sokmilliárdos beruházásokkal, ez mindig is így volt.
MOLNOS ATTILA: Mire számítanak: arra, hogy mindig hatalmon maradnak? Ne legyenek illúzióink, a következő kormány nem fog felköltözni a Várba. Mindennek legfeljebb rövid távú haszna lesz. És persze emlékműszerepe: azt üzenik vele, hogy megcselekedték a hőstettet, visszaállították a Várat, miután szétbombázták. Mi nem tehetünk a háborúról, és most visszaépítjük, amit vissza kell, állítják. Az üzenet hasonló, mint a Szabadság téri emlékmű esetében.
BUJDOSÓ GYŐZŐ: A baj az, hogy nem egy, hanem két ország él itt, és nem értik meg egymást, így meg sem tudják beszélni, mi történjék a Várral. Egy külföldi végképp nem tudja elképzelni – egy marslakó meg pláne nem tudná –, hogy milyen az, amikor egy nemzet hordozza magában az 1849-es, 1526-os sérelmeket. Az összes ilyenfajta sérülés felbukkan az emlékezetpolitikai csatározásokban. Miközben az épületek eredeti rendeltetése sem illik éppen a mi életünkbe. Lovardára legalábbis nincs szükségünk, főleg Budapest közepén.
ROTH JÁNOS: Pannonhalma erre igen jó példa, még akkor is, ha a műemlékesek nem feltétlenül értenek velem egyet. Az ország legősibb kolostorának már nem annyira ősi székesegyházát átalakította a szerzetesek közössége, úgy, hogy előtte évekig ezen gondolkoztak, és végül megfogalmazták a céljaikat. Ők ugyanis az ugyanebben a hauszmanni korban, a 19. század végén rekonstruált neo-neogót bazilikában nem érezték jól magukat. Ma már más a katolikus vallásgyakorlás, mondták. Nagy műemléki viták voltak e körül, például akkor, amikor kibontattak egy ugyancsak műemléknek számító, szép fafaragásokkal díszített eklektikus szószéket, vagy amikor egy ónixkőből faragott oltárt állítottak fel. Meg tudták indokolni, miért bontanak műemléket, és miért építenek helyére 20. századi gondolatból fakadó tárgyakat. Vagy vegyük Párizst, ahol az újjáépítést Mitterrand elnök vezényelte le a 1970-es és 1980-as években. Szocialista elnök volt, de nem rendeletekkel vitte keresztül a megújulást, hanem meggyőzte a konzervatív, polgárilag kiművelt közvéleményt, és nemzetközi pályázatokat íratott ki. A már említett drezdai Frauenkirche pedig nem adóból, hanem a helyi evangélikus hívek pénzéből épült fel; a templom esztelen pusztítás áldozata lett, a híveknek pedig nagyon fontos volt, hogy az eredeti kövekből építsék újra…