Megfogócska

ÍRTA: HIVER’T-KLOKNER ZSUZSANNA
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD

Miért fontos az érintés?
Csodálatos mechanizmus ez, az első életévben a kisbaba hormonális fejlődését is képes befolyásolni. Az tehát, hogy a szülő hányszor, mikor, milyen módon nyúl gyermekéhez: simogatja vagy dögönyözi, magához szorítja vagy feldobja a levegőbe. Ezek mind a bőrön keresztül tapasztalható élmények, és ezekben gyökerezik az, hogy kialakul-e a gyermek önálló stresszérzékelési képessége. A taktilis érzékelés a bölcsőtől a koporsóig elkísér bennünket. Ez nem túlzás: az újszülöttek egy sor érzékelési területen gyakorlatlanok még, mert ahogy kikerülnek a gravitációs erő által meghatározott világba, sok mindent meg kell tanulniuk érzékszerveik működtetéséről.
De azzal a képességgel készen születnek, hogy milyen tapintani, és milyen megérintve lenni. Döbbenetes, hogy ezek a valóban ősi érzékelési módok, a tapintás és az egyensúlyérzés, már ott vannak az első pillanatban – és az utolsóban is, amikor a szó már nem jut el a haldoklóhoz, csak az érintés.

És mindezekre épül az úgynevezett szenzoros integrációs terápia…
Igen. A terápiás eljárás kidolgozója, Anna Jane Ayres 1972-ben jelentette meg első összefoglaló művét, és használta először ezt a fogalmat terápiás környezetben. Egyszerűnek tűnhet: azok az érzékelési ingerek, amelyek eljutnak hozzánk, nem csak úgy ömlesztve zúdulnak ránk a külvilágból: voltaképpen aktív befogadást végzünk. Idegrendszerünktől és egyéni szervezettségünktől függ, hogy mit fogunk fel a külvilágból, mely érzékszerveinken keresztül fogadjuk be az információkat, és hogy mit teszünk azokkal. Egyrészről bámulatos szűrőmunka, hogy mit engedünk be, és mit nem, másrészről integrálási munka is zajlik, hiszen a különböző érzékelési csatornákon adott pillanatban ugyanarról az eseményről sokféle információt kapunk. Az a szenzoros s integráció lényege, hogy ezek értelmes egésszé álljanak össze, és olyan anyagot szolgáltassanak, hogy a mozgás, illetve a cselekvés alkalmazkodó viselkedést
eredményezhessen. És ez nem szolgai idomulás: az érintés és másik korán kialakuló érzékelésünk, az egyensúlyozás képessége abban segít, hogy alkalmazkodjunk a környezetünkhöz.
A gravitációshoz nem lehet nem alkalmazkodni. Éppen ennyire döntő, hogy mit és hogyan tapintunk meg, vagy minket hogyan érintenek meg.

Hol hallott először a módszerről?
Végzett gyógypedagógusként az ELTE Bölcsészettudományi Karán voltam pszichológushallgató, és találkoztam a Személyiség-lélektani Tanszéken Varga Izabellával. Ő egy amerikai útján megismerkedett egy módszerrel, amelyben a gyerekeket hintába ültetik, mindenféle érdekes felületű anyagokat érintetnek meg velük és így tovább. Varga Izabella hazahozta Ayres frissen megjelent könyvét és a hozzá tartozó tesztet is, és egyik előadásán bemutatta nekünk. Én ott nagyon megérintődtem – vegyük észre a szót, hogy megérint valami…! Akkoriban nagyon megszaporodott az olvasászavarral küzdő gyermekek száma, és a protokoll szerint kognitív terápiára küldték őket, azt pedig az alsósok nem viselték jól: ahogy lehetett, szó szerint kiugrottak a helyzetből, felmásztak a szekrényre, hintázni kezdtek a széken, birizgálták a terítő rojtjait. Soha nem fogalmaztam meg előtte magamnak, de mindig éreztem: valamilyen mozgás kell a gyerekeknek. A nevelési tanácsadóban, ahol dolgoztam, felszereltünk egy hálóhintát, és attól kezdve kinyílt a világ, a háló segítségével ezer dolgot lehetett csinálni a gyerekekkel: beszélgetni, olvasni, számolni… A hinta vesztibuláris, egyensúlyi ingerlést jelentett, ami a jobb agyféltekét serkenti. Ám ahhoz, hogy ez ne indítson öngerjesztő kört, szükséges a bal félteke szabályozó funkciója is, az pedig úgy valósul meg, hogy a terapeuta hintázás közben beszélget a gyermekkel az élményeiről vagy gondolatairól. Tehát az az ingerbeáramlás, amely hintázás közben zajlik, rögtön címkét is kap: szeretetteljes, a gyerekre figyelő viszonyban, a gyerek történeteivel foglalkozva kerül az ingerlés a helyére. Ayres rámutat: csak akkor működik ez, ha van közben kapcsolati rendszer, visszajelzés. Úgy nem, hogy odateszem a gyereknek az ugrálóvárat: tessék ugrálni!

Milyen ember volt Ayres?
Az az izgalmas vele kapcsolatban, és ettől lesz igazán hiteles az általa kifejlesztett terápiás eljárás, hogy ő maga is tanulási zavaros kislány volt. Egy farmon élt pedagógus szüleivel, akik minden iránt felkeltették a kíváncsiságát, de nem erőltették első perctől a teljesítményt – megengedték neki, hogy napokig csatangoljon a környéken, leugráljon a szénapadlásról a friss szénába, és hasonlókat csináljon. Saját gyermeki énje, tapasztalatai és az út, ahogy a tapasztalatokat feldolgozta, meghatározta, mit és hogyan látott meg világból. Úttörőnek számított ez a gondolkodásmód: a rosszalkodásában, mármint abban, amit a külvilág rosszalkodásnak értékel, meglátta, hogy ez gyakran nem más, mint egy szenzoros igény kielégítése. A világ ma már egyre inkább érti Ayres gondolatait, talán azért, mert ő arra érzett rá idejekorán, hogy milyen irányban fogunk változni – az 1970-es években még csak kevesek számára volt sejthető a mai életvitel…

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2022. júniusi lapszámában.