Afganisztán utat vesztett

ÍRTA: JASON MOTLAGH
FÉNYKÉPEZTE: GÁRDI BALÁZS

Végre kiszabadulunk a reggeli csúcsforgalomból, magunk mögött hagyjuk Kabult. Okostelefonom szerint az ország legfőbb útján, az 1-es nemzeti főúton kilenc óra alatt érünk a 483 kilométerre lévő Kandahárba. Az Egyesült Államok erre a szakaszra több száz millió dollárt költött, hogy megkönnyítse az utazást és a kereskedelmet a főváros és Afganisztán második legnagyobb városa között. De dőreség lenne azt remélni, hogy Kandahárban költhetjük el a vacsorát. A 2200 kilométer hosszú országos körgyűrűt az 1950-es és 1960-as években építette a hidegháború két főszereplője, az ország fölötti befolyás megszerzésén igyekvő Szovjetunió és az Egyesült Államok. Az évtizedekig tartó háború és a karbantartás hiánya megtette a magáét: 2001-re alig 50 kilométeren maradt aszfaltburkolat. Két évvel később, a helyreállított Kabul–Kandahár-szakasz felavatásakor Zalmay Khalilzad amerikai nagykövet kijelentette: „Az Afganisztán jövője felé vezető úton állunk. A fellendülés, a békés jövendő útján.” Ezzel szemben most, 19 évvel később az országot erőszak és korrupció uralja – a lelkünket is kirázó főút erre a bizonyíték.

Alig egy óra autózás után Kabultól délre, Vardak tartományban az aszfaltban már egyre több a tálib pokolgépek által ütött kráter meg a felgyűrődés, repedés. A baj elkerüléséhez hol elrántom a kormányt, hol nagyot taposok a fékbe. Ritkán kapcsolok hármasnál följebb. Burkát viselő, kolduló özvegyek és ásót cipelő kamaszfiúk látványa figyelmeztet: jobb, ha
lassítunk, alighanem újabb bombakráterek következnek. Mivel hivatalból nem javítják az utat, mindenütt gyerekek töltik fel földdel a kátyúkat. Mint a 15 esztendős Ehsanulla és öccse, a tízéves Rafiulla: hajnaltól napestig dolgoznak, szerencsésebb napokon két dollár borravaló is összejön nekik.

„Az apánk beteg, a bátyánk drogos – sóhajt egy nagyot Ehsanulla. – Ugyan mi mást tehetnénk?” A keményvonalas szunnita muszlim milicista tálibok először 1996-ban kerültek hatalomra. Országlásuknak az amerikai haderő vetett véget 2001-ben, mert kiderült, hogy a szeptember 11-i támadások után menedéket nyújtottak Oszama bin Ladennek. Amikor legutóbb itt jártam, 2021 augusztusában rendre rátámadtak az afgán hadsereg konvojaira. A kirobbant tűzharcok idején a saját kockázatára útnak induló maroknyi civil a túlerő elől a kormánykatonák golyó lyuggatta őrhelyein húzta meg magát.
Az a rendőrségi ellenőrzési pont, ahol tavaly az éjszakát töltöttem, ma romhalmaz. Tucatjával
akadnak ilyenek, a hajdan földdel kitöltött acélketreceket ócskavasként hordják szét. A döngölt falakat mállasztja az eső, maradványaik olyan látványt nyújtanak, mintha ősi romterületek lennének. Az 1979-től 1989-ig tartó szovjet megszállás idején kiégett harckocsik maradványai váltakoznak a később kilőtt amerikai Humvee-k vázaival. Hátborzongató roncsok, kudarcba fulladt nemzetépítő vállalkozásokról tanúskodnak.
Egy év telt el azóta, hogy az Egyesült Államok kivonta csapatait Afganisztánból, és a tálibok két évtized után ismét hatalomra kerültek. Gárdi Balázs fotóssal bérelünk egy terepjárót, hogy végigmenjünk az ország keleti, déli, nyugati és északi részének négy nagyvárosát összekötő 1-es úton, ismertebb nevén a Ring Roadon, a körgyűrűn…

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2022. októberi lapszámában.