Élővé tenni a holtakat

ÍRTA: HIVER’T-KLOKNER ZSUZSANNA
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD

Hogyan ébredt fel az érdeklődése Egyiptom iránt?
A véletlenen múlt: miután egy sérülés miatt abba kellett hagynom a focit, a szombathelyi Tanárképző Főiskolán angol–biológia szakos tanárnak készültem. A kollégiumi szobatársam
történelem szakosként az ókori Kelettel kezdte tanulmányait. Pár laikus kérdésemre nem tudott válaszolni, ezért az első nyári szünetben utánaolvastam a témának. Olvasás közben olyan flow-élmény alakult ki bennem, hogy úgy éreztem, eldőlt a sorsom. Dr. Langrafné Dr. Mózer Ibolya, a történelem tanszék vezetője hajlandó volt tutorálni engem, hogy kívülállóként megírhassak egy OTDK-dolgozatot Egyiptomról. Sőt továbbküldött a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyiptológia Tanszék vezetőjéhez, Kákosy László professzorhoz, aki megengedte, hogy nem hivatalosan látogathassak néhány órát. A következő évben sikeresen felvételiztem az egyiptológia szakra, így két évig a három szakot két város között ingázva végeztem. Nyelvtanításból teremtettem elő az egyetemi tandíjat, mivel édesanyám egyedül nevelt fel, betegség miatt leszázalékolták, anyagilag vajmi kevéssé tudott támogatni. Megvolt bennem a kellő eltökéltség, pedig már akkor tudható volt, hogy ez egy olyan hivatás, ahol 20-30 évenként szabadul fel egy-egy nyitott pozíció – vagy az egyetemen, vagy a Szépművészeti Múzeumban.

Számos egyiptológiát végzett hallgató kénytelen pályát módosítani diploma után, utazási irodában vagy nyelvtanárként dolgoznak. Vannak a világon más több ezer éves birodalmak, amelyeket nem kutatnak olyan intenzíven, mint Egyiptomot – mi lehet ennek az oka?

Az ókori Egyiptommal egy időben léteztek más elő-ázsiai és mezopotámiai magaskultúrák is. Talán azért összpontosul a világ figyelme mégis Egyiptomra, mert évezredek óta képes folyamatosan rabul ejteni az emberek érdeklődését, csupán csak azzal, hogy az egyiptomi műtárgyak – legyenek bár nagyok vagy kicsik, kőből vagy aranyból – léteznek, és szépek. Azáltal, hogy ezek a tárgyak átvészeltek több évezredet, a nyugati világban végig megtartották ennek a kultúrának az emlékezetét. Az i. e. 1. század derekán az ókori görögök alakítottak ki szorosabb kapcsolatot Egyiptommal, amely meghökkentette, egyúttal le is nyűgözte őket. Ez a kettős érzés végigkíséri a nyugati műveltséget. Még a modern európai nyelvekbe iskerültek be egyiptomi szavak, a kémia szó Egyiptom régi nevéből, a kemetből származik, az arab al-kīmīā közvetítésével. A vályogtéglát angolul adobenak nevezik: ez az egyiptomi eredetű dzsebet szóból ered, téglát, tömböt jelent. A művészetben a gyermekét szoptató Mária, azaz Maria Lactans alakjának előképe az egyiptomi Izisz istennő, aki Hórusz istent szoptatja. Idegennek, furcsának, ám valahogy hozzánk nagyon közelállónak érezzük az óegyiptomi kultúrát. Talán abban rejlik a vonzereje, hogy varázslatos hatással bír, éljünk bármilyen más
kultúrában és közegben. Élete során mindenki valamilyen viszonyba kerül vele, ami lehet szeretet, gyűlölet vagy puszta érdeklődés – de közömbös biztosan nem marad iránta.

Milyen kép él manapság a közvélekedésben Egyiptomról?

1999-ben készült Angliában egy felmérés, amelyből kiderült, hogy a legtöbb ember számára Egyiptom nem is egy földrajzi hely, hanem a képzelet birodalma. Ahová nem is feltétlenül kell elutazni fizikai értelemben, egy művészeti album lapozgatásával is kiszakad az ember az ismerős és nyűgös hétköznapok világából. Viszont ha kicsit beleássa magát, akkor azt látja, hogy bármennyire is idegenek tőle a művészi kifejezésformák vagy a vallási tételek, az őket életre hívó problémák, vágyak és késztetések ugyanazok, mint a sajátjaink. Itt jön létre az a kapocs, amikor meglátjuk az embert az ókori egyiptomiakban. Ez alól mi sem tudjuk kivonni magunkat, akik hivatásszerűen foglalkozunk ezzel a tudománnyal.

Önnek mi a szakterülete?

Az egyiptomi történelmen belül az ó- és középbirodalom kora és anyagi kultúrája kezdettől közel áll hozzám. Talán azért, mert minél messzebb megyünk vissza az időben, annál több
a megválaszolatlan kérdés. Ezek inspirálnak engem. Régi professzoromnak, Luft Ulrichnak hála, lehetőségem nyílt egy egyedülálló középbirodalmi papiruszarchívummal foglalkozni:
valóságos kincsesbánya ez, amelynek jelentős részét személyes és üzleti levelek képezik. Hogyan működtessünk egy halotti kultuszt, hogy időben megérkezzenek az áldozati felajánlások (kenyér, sör, szarvasmarha), mi van, ha eltörik az áldozati kerámiaedény, vagy akár kifogyunk valamiből. A levelek révén bepillantást nyerünk az évezredekkel ezelőtti Egyiptom hétköznapjaiba. Lenyűgöző olvasni, hogy egy ennyire hierarchikusan szervezett társadalomban milyenek a társas érintkezés szabályai. Azt kutatom, hogy létezett-e udvarias kifejezésmód, ha igen, milyen nyelvi eszközökkel érték el. Például egy mai nyugati turista azonnal szembesül azzal, hogy mennyire dagályosan fogalmaznak a modern egyiptomi arabok: az árus becsábítja az üzletébe, és eltúlzott udvariaskodással Allahhoz könyörög, hogy a turista családját béke és jólét üdvözítse. Amikor bemegyek Kairóba a régészeti hivatalba, az ügyintéző először rendre végigkérdezi, hogy a családomból mindenki jól van-e. Nekik ez nem megjátszott viselkedés, hanem évezredes kulturális szokás. Biztos van olyan, aki számára ezek a régi levelek csupán üres frázisok ismételgetéséből állnak, de közben érdekes olvasni, hogy a másik megszólítása maga után vont egy sereg udvariassági formulát, amelyek mind az illem, a decorum részei. A felvilágosodás korának magyar nyelvű levelei hasonlóképpen hatnak a mai olvasóra. Ezek a nyelvi fordulatok napjainkra jórészt kikoptak a nyelvhasználatból.

Ha ilyen fontos volt az udvariasság, akkor az udvariatlanságra, netalán a káromkodásra is voltak jeleik?

Publikáltam is egy papiruszt, amelyen két tisztségviselő civakodik egymással, és válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez. Méghozzá olyan módon, hogy a jókat kívánó formulákat
átfordították: nem azért imádkozik az egyik, hogy levelezőtársára áldás hulljon, hanem hogy inkább a kőfejtőben végezze. Annak idején kevesen tudtak olvasni, ezért az írástudók hangosan felolvasták a leveleket. Tipikus levélzáró formula, hogy „Legyen jó az, amikor ezt hallod”. Na, a szóban forgó e helyett úgy végződik: „Legyen rossz az, amikor ezt hallod”!
A mai világtól távol áll az udvariasság, ökölrázós időkben élünk…
Pedig ezek az udvariassági formák sokszor a mélyebben megélt társas kapcsolatokról árulkodnak. Egyesek furcsállják, hogy a távol-keleti kultúrákban a másik iránti tisztelet kifejezése milyen mértékű: odafigyelnek a megfelelő testtartásra, a hangmagasságra, megfogalmazásra. Amikor elkezdtem az udvariasságkutatással foglalkozni, lebilincselő volt a különböző kultúrákban föllelhető egyezéseket összevetni: milyen elvárások, előírások vonatkoztak egy-egy adott helyzetben a felek viselkedésére, megnyilvánulásaira; és egyáltalán, mit értettek udvariasság alatt, hol húzódtak ennek a határai. Az óegyiptomi egy letűnt kultúra, nincsenek élőnyelvi beszélői, a társalgási szabályokra vonatkozó elképzeléseink közvetlenül nem ellenőrizhetők. A helyzet mégsem reménytelen, ellenben izgalmas kihívást jelent. Egy korai társadalomban a levél vagy az utazó ismerősön keresztül küldött üzenet volt az egyetlen lehetséges eszköz a földrajzi távolságok áthidalására. Számos esetben ezek mindössze arra szorítkoztak, hogy egymás hogyléte felől érdeklődjenek. Ma tucatnyi eszköz köt össze bennünket, ám a társas kapcsolataink mégis töredezettek, és sokszor észre sem vesszük, ha egy barátunk, ismerősünk szükségben szenved.

Egy átlagos egyiptomi hogyan viseli az ötezer év terhét?

Ezt a kérdést ők maguk tudnák megválaszolni. Éspedig sokféleképpen. A viszonylagos etnikai folytonosság dacára a kolonializmus hajlamos volt éles különbséget tenni Egyiptom ámulatra méltó ókori és a porosnak, zajosnak tartott, lenézett modern arab kultúrája között. Kulturális szempontból komoly törésekkel járt a keresztény vallás, majd az iszlám érkezése. A fáraonikus templomok és sírok falain ábrázolt „pogány bálványok” képmásait a korai kereszténység korában a koptok ugyanúgy kivésték, mint egyes istenek erektált hímtagját.
Az ókori egyiptomiak központi szerepet tulajdonítottak a nemzőerőnek a születés, a termékenység és a sikeres túlvilági újjászületés összefonódó, ciklikus rendszerében, a keresztény erkölcsiséggel összeférhetetlen volt a nemi jellegek direkt ábrázolása. Az óegyiptomi művészet remekművei később azt is megszenvedték, hogy az iszlám elutasította a figurális emberábrázolást. Az elmúlt évtizedekben már nagy súlyt fektetnek arra, hogy az ókori és a modern Egyiptomot egybefűző kulturális folytonosság eszméje a nemzeti öntudat egyik fontos pillérévé váljék. Szóba került például, hogy a gyerekeket óegyiptomi nyelvre és a hieroglifák olvasására tanítsák az iskolákban. Múlt és jelen viszonyához szervesen hozzátartozik, hogy Egyiptom gazdasága nagymértékben alapul a turizmuson, és mind az arab tavasz történései, mind a koronavírus-járvány hatalmas csapást mért erre az ágazatra. A jól látható múzeumboom, a fővárosi és vidéki múzeumok számának robbanásszerű növekedése nemcsak a kulturális örökség óvása és méltó bemutatása, hanem a bevételek szempontjából is kedvező jelenségnek mondható.

Ha már így szóba került az utazás: el lehet dönteni, hogy melyik érzékszervünkre hathatnak leginkább az ókori Egyiptom emlékei?

Akár a turisták, akár a kutatók számára erősen jelen van a tapintás, amely bízvást a csúcsélmények közé tartozik. A Covid-karantén is, amely megfosztott a tapintás élményétől, ráébresztett bennünket ennek a fontosságára. A Szépművészeti Múzeumban, ugyan kontrollált formában, betanított segítők felügyelete mellett és kesztyűt húzva, de lehetőséget adunk a látogatóknak arra, hogy eredeti műtárgyakat fogjanak a kezükbe, és a visszajelzések
alapján többségüknek ez egyedülálló élmény. Jóval többet képes nyújtani, mint bármilyen csodálatos műremek megtekintése az üvegtárlóban. A tapintásba érzelem és pszichés viszony is vegyül, ettől válik élővé a megérintett tárgy. Nietsche kimeríthetetlen forrásnak látta az ókort, amelyből újra meg újra meríthet a mindenkori jelen, és amelyhez újra meg újra mérheti magát. Az a fontos, hogy ezen az úton megértsük magunkat és azt is, ami közös bennünk az ókori emberekkel.

Az interjú a magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.