Emberi történeteket kutat a legembertelenebb helyzetekben is

Hogyan kerültél Herszonba? 
Jó ideje szabadúszó fotós vagyok, tehát ha felhívnak egy feladattal, magam hozhatom meg a döntést, hogy megyek, vagy nem megyek. Nekem tényleg 20 perc elindulni bárhova, az úticsomagom mindig össze van készítve. Most a norvég közszolgálati televízió stábjával jöttem egy hónapra Ukrajnába, nekik készítek fotókat, és olykor beugrom operatőrködni is: mivel csak én fértem be a tankba, tegnap én készítettem GoPro kamerával interjút a tank vezetőjével.
Az élő bejelentkezésekbe is be szoktam segíteni időnként, mert nekem van olyan kamerám, amelyik kedvezőtlen fényviszonyok mellett is működik – ilyen helyzet áramszünet esetén gyakran adódik itt, Ukrajnában.

A norvég tévések tulajdonképpen hogy találtak meg?
Fent vagyok egy nemzetközi platformon, ahol médiamunkásokat lehet bérelni adott feladatokra. De a norvég szerkesztőhöz három évvel ezelőtt pont egy volt kollégám ajánlott be. Klassz projekteket csináltunk, például a COVID idején egy hét alatt végigutaztuk a Balkánt – nyolc ország, ötezer kilométer. Idén ez már a harmadik munkánk Ukrajnában, az első volt a lembergi út.

Hogy bírod az ilyen helyzeteket? Jól tudsz alkalmazkodni? 
Mások szerint szerethető útitárs vagyok, nem horkolok, és nem szokásom a körülmények miatt panaszkodni. Három napja egy garázs pincéjében aludtunk: egyáltalán nem zavart. Afrikában is dolgoztam már többször, extrém rossz helyeken is elvagyok. nincsenek nagy igényeim, ha három napig utazunk egy negyvenéves terepjáróval, már nincs vizünk, vagy nem ettünk két napja, nekem az is belefér. A norvég csoporttal most egy odeszai szállodában
pihenünk, de ha végig pincében kellett volna tölteni a négy hetet, azt is elviseltem volna. Nem én leszek az, aki pufog, hogy sótlan a krumpli.

Azért ez mégiscsak konfliktushelyzet, harctér… 
Mindig vannak az ember életében pillanatok, amikor elbizonytalankodik, hogy mekkora őrültség volt eljönni. Pár nappal ezelőtt, amikor éppen Herszonból mentünk kifelé, odalőtt egyet az orosz tüzérség, és a lövedék a buszunktól talán 100 méterre robbant. De én vállalom ezeket a munkákat, mert fontosnak tartom a témákat.

Milyen most az élet a városban?  
Herszonban három napja voltam. Ahogy hallom, most éppen senkit nem engednek be. Most amolyan rangsorolás alapján lehet bejutni oda, azokat a stábokat engedik be, amelyek széles közönséget tudnak elérni, vagyis a nagyobb nevű tévék és újságok munkatársait. De mindenkinek szabnak időkorlátot: csak két vagy három órát tölthet a városban, utána mennie kell. Ukrajnába eleve nem lehet belépni akkreditáció nélkül. Lépten-nyomon ellenőrző pontok vannak, az útlevél mellett nézik az akkreditációs sorszámot, a titkosszolgálati jelentést, és annak alapján döntenek, hogy átengednek-e, vagy sem. A fronthoz közeledve egyre sűrűsödnek ezek az ellenőrző pontok. Egy bizonyos szint után már külön akkreditáció kell, egyenesen a katonaságtól.
Aki mostanában szeretne bejutni Herszonba, annak ki kell várnia a katonaság értesítését, hogy mikor megy be a városba egy-két szervezett busz vagy autóskonvoj, azokkal be lehet menni, és akkor néhány órát eltölthet ott a stáb interjúk készítésével.

Mi a különbség a nagy stábok és a kisebbek között?
A nagy presztízsű lapoknak fontos, hogy elsőként tudósíthassanak az eseményekről. Mindent
ennek rendelnek alá.

Neked mi a szempont?
Breaking news, friss hír kategóriában a nagyokat – Reuters, BBC, New York Times – szinte képtelenség megverni. Náluk gyorsabb nem lehetek, mert sokkal nagyobb a költségvetésük meg az infrastruktúrájuk, akármilyen engedélyt megszerezhetnek, ráadásul több és hatékonyabb helyi segítőjük, fixerük van, mint nekem.
Én olyan történetekkel akarok eljönni, amelyek jobban kirajzolják az élethelyzeteket, emberibb szempontokat akarok megtalálni. Igyekszem teljes mélységében bemutatni, ami történik, mert ez sokkal maradandóbb lehet…

A teljes interjút elolvashatja a magazin 2022. decemberi lapszámában.