A hajdan mindenkitől elzárkózó himalájai királyság kaput nyit a világra
Vajon túléli-e ez a páratlan kultúra és a régiségek felmérhetetlen becsű kincsestára mindazt, ami a nyitással következik?
ÍRTA: MARK SYNNOTT
FÉNYKÉPEZTE: CORY RICHARDS
Mustang királya viseltes farmerben, cipzáros zöld polárpulóverben állt az alacsony mennyezetű szoba közepén. Buddhista éneket dúdolgatott, közben ujjaival végigmorzsolgatta az imafüzér szemeit. A sok évszázados palota megereszkedett tetőszerkezetét tartó faoszlopokat és a falakat is buddhista istenségeket ábrázoló, részletgazdag festmények díszítették. Némelyik festett alak aranyozott ruhában, üdvözült arckifejezéssel, fekvő pozícióban pihent, mások kivont karddal, lángtengerben álltak, arcukon bőszült harag.
Október közepén jártunk, a Himalája kopár, északi előhegyei között megbúvó palota huzattól áthűlt agyagfalai már a közelgő télre figyelmeztettek. Az ablakból csodás kilátás nyílt a kínai határtól mindössze 15 kilométerre fekvő Lo Manthangra, a legendás nepáli Mustang fallal övezett, hat évszázados történelmi fővárosára.
Alattunk sűrű sorokban húzódtak az aprócska, fehérre meszelt, vályogtéglából és döngölt agyagból emelt házikók, a tetejükről füst tört fölfelé. A ligetekben ültetett himalájai nyárfák aranyszínűre sárgult levelei meg-megcsillantak, ahogy a délutáni szellő játszadozott velük.
Délkeletre, a mélykék égbolt előtt félelmetes bástyaként tornyosuló hófödte hegyormok alatt,
a Kali Gandaki folyó legyezőszerűen ágazott szét a völgyben. A magamfajta idegennek hosszú időn át nem lehetett része ebben a látványban. Mustangot a nepáli kormány a 20. század jó részében szigorúan elzárta a külvilág elől. De most a király idehívott omladozó palotájába, hogy elém tárja azt a tömérdek gondot és nehézséget, amellyel országa manapság szembesülni kénytelen.Jóllehet teljes neve amúgy Dzsigme Szinghi Palbar Biszta volna, a király nekem egyszerűen csak Dzsigmeként mutatkozott be. Erőteljes, karcsú férfi – ritkuló ősz haja dacára senki meg nem mondaná, hogy elmúlt hatvanéves. Fürge léptekkel vezetett körbe az akadálypályának is beillő, sűrű homályba burkolózó palotán, amelyben olyan súlyos károkat okozott a 2015-ös földrengés, hogy az uralkodónak és családtagjainak ki kellett költözniük az épületből egy időre.
Rozoga falépcsőkön másztunk fölfelé, kerülgettük a padlón tátongó lyukakat, és közben elidőzünk a málladozó falakat díszítő sárfoltos festmények előtt. A palota ugyan már omladozik, de a terem, amelyben megálltunk, jó állapotban volt. Dzsigme észrevette, hogy a tekintetemet leköti egy hagyományos tibeti viseletben megfestett férfi és nő képe. „Ők a szüleim – jegyezte meg. – Apám imatermében vagyunk. Mustang utolsó királya volt ő, a huszonötödik a sorban. Én pedig a huszonhatodik lennék.” Balra egy egészen a mennyezetig érő, aranyfüsttel bevont szantálfa szekrényt pillantottam meg. Üvegajtaja mögül buddhista istenségeket ábrázoló bronzfigurák csoportja bámult ránk. A termet betöltötte a himalájai buddhista templomok elmaradhatatlan illata, a jakvajas mécsesek jellegzetes, savanykás aromájú füstje.
Dzsigme elmagyarázta, hogy a szobrocskák nem csupán műalkotások, hanem eleven szellemek, amelyek ősidők óta védelmezik a családját. Mielőtt kiteszik az oltárra őket, egy magas rangú szerzetes „megvilágosult testtel, beszéddel és elmével ruházza fel mindegyiket”.
De most Dzsigmén a sor, neki kell megvédenie az istenségeket, legalábbis a tárgyiasult formájukat. Minden régiségkereskedő mesés vagyont keresne, ha pénzzé tehetné ezt a gyűjteményt a feketepiacon. Századokon át nem kellett attól félni, hogy a hitbuzgó buddhisták által lakott, elzárt városban bárki eltulajdonítaná a kincseket. Ám a külvilág már ott toporog Mustang kapuinál, a király lassan a műkincsei miatt is aggódhat…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2023. januári lapszámában.