Múltra alapoz, de jövőt épít

A vályog valaha a legszegényebbek építőanyaga volt, ma az egészség- és természettudatosok választása.

A helyiek tudták, hiszen mindenki ilyen házban élt, hol érdemes leásni, milyen arányban kell a vályogot szalmával keverni, volt arról is tapasztalat, milyen gerendákat kell szerezni, és hogy milyen vastag fa mekkora terhelést bír el. Ez a tudás mára visszaszorult, de nem tűnt el. Az épületek is megvannak: Európában egészen kivételes mértékű, több mint félmilliós a vályogból épült házak állománya. Persze, ezek közül nincs mindegyik kifogástalan állapotban, leginkább a szakszerűtlen karbantartás vagy felújítás miatt. Az építészek között sokan állítják, hogy van jövője a vályognak, ez az anyag korszerű épületekben is jól használható. Medgyasszay Péter (Belső Udvar) és Bihari Ádám (Naturarch) építészt kérdeztük erről.
Beszélgetésünk idején már második napja esik. Mennyire kellene aggódom, ha vályogházban élnék?
BIHARI ÁDÁM: A vályogházak többsége az 1900-as évek elején épült, de tudunk olyanokról is, amelyek az 1800-as évek első felében születtek. Azok rengeteg esőt láttak, mégis állnak a mai napig. Gyakran azzal hívnak szakérteni, hogy siessünk, mindjárt összedől a ház. Ilyenkor mindig meg szoktuk nyugtatni az aggódó megbízót: ha harminc éve így, lakatlanul is áll a ház, akkor nem ezen a héten fog összedőlni.

Miért gondolják, hogy összedőlne?
BIHARI ÁDÁM: A közhiedelem szerint, bár ez lényegében tévhit, a vályogfalak sérülékenyebbek, és nem kellőképpen erősek. A meggondolások mögött van bizonyos tapasztalás, ám ennek nem maga a vályog az oka. Igazából a szakszerűtlen felújítások miatt gondolják sokan, hogy a vályogházak dohosoknak, penészesednek, rohadnak, hogy vizesedik a faluk. Mindezeknek azonban nem a vályog az oka, hanem az, a korábbi felújítási munkákat szakszerűtlenül végezték el. Az előítéletek azonban széles körben elterjedtek.
MEDGYAS SZAY PÉTER: Az 1940 előtt épült házakon jellemzően nem volt vízszigetelés. Épüljön bár vályogból vagy téglából, ha alulról kap valami nedvességet, akkor a ház dohosodhat. Ha van vízszigetelése, az alulról jövő víz sem a régi, sem az új vályogháznál nem jelenthet problémát. A falakat pedig tetővel védjük, mindegy, hogy a ház vályogból, téglából, fából készült. Angliában, ahol ugyancsak sok a vályogház, az járja, hogy „a háznak legyen nagy kalapja és nagy csizmája”. Tehát legyen széles teteje, ami megóvja a falat az esőtől, a lábazata meg legyen kiemelve, mert így védve lesz a fölcsapódó víztől. Ha ragaszkodunk a tradicionális anyagokhoz, érdemes a kiforrott szerkezeti elveket követni. Ezért zseniális a magyar népi építészet találmánya, a tornác: külső teret ad, és a túllógást is biztosítja. A tornácnál sokkal jobbat mérnök se tervezhetne. A paraszti gazdaságokban igyekeztek kelet–nyugati irányba tájolni a házakat, és ha lehetett, az utcákat is így szervezték. A házak déli homlokzata előtt futott a tornác. Nyáron árnyékolta a falat, télen meg, amikor alacsonyabb a napsugárzás beesési szöge, fényt és meleget is beengedett a szobába. Ezt a tervezési elvet manapság is használjuk, amikor csak lehet.
Honnan származik ez a tudás?
MEDGYASSZAY PÉTER: Az élet minden területén működik az evolúció, még az épületszerkezetekben is. A magyar háztípusok a sátrakból és a veremházakból fejlődtek ki az egy-, két- és háromosztatú házon át a mai megoldásokig. Az emberek másolnak egymástól, és ami tetszik, és jó, azt megtartják, ami pedig rossz, az kihullik…
Az interjút készítette: Makai József
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2023. februári lapszámában.