Egy háború hosszú árnya

Koszovó élni és boldogulni akar, ezért mindent megtesz, hogy elismertesse függetlenségét a világgal, és rendezze konfliktusait Szerbiával.

ÍRTA: ROBERT DRAPER
FÉNYKÉPEZTE: JUSTYNA MIELNIKIEWICZ
Koszovó nagyon fiatal, ám már sokat szenvedett ország. Minden lakójának van története, amelyet túl fájdalmas lenne elmesélni. Mégis megteszik, mert életben maradtak, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a világ meghallgassa őket. Így jutottam el a fővárosba, Pristinába a parlament épületébe, Saranda Bogujevci irodájába. A 36 esztendős alelnök szívélyes mosolyával és határozott kézfogásával sem tudta teljesen elterelni figyelmemet torzult bal kezéről és az alkarján éktelenkedő nagy, halvány hegekről. És azt sem vonakodott elmondani nekem, hogy miként keletkeztek azok a sebhelyek.

Saranda tizenhárom éves volt csak, amikor 1999. március 28-án hirtelen szerb félkatonai alakulat bukkant fel Podujevë városában, ahol a Bogujevci família élt. Hozzájuk is betörtek a szerbek, a család 21 tagját a kertbe terelték, falhoz állították, majd sortüzet nyitottak rájuk. Meghalt a családból majdnem mindenki, köztük egy kétesztendős fiúcska, a nagymama, Saranda unokanővére és legjobb barátnője, Nora. A kevesek között csodával határos módon Saranda is túlélte a vérengzést, noha tizenhat golyó fúródott a testébe. Saranda azt is elmesélte, hogy ugyanolyan cipőt viselt akkor, mint Nora; az övé még mindig megvan. „Az ember idővel rádöbben, hogy az emlékek nagyon fontosak: menteni, őrizni, ápolni kell őket” – mondja. Hiszen emlékek nélkül csak a veszteségeinket érzékeljük. „Nem kértem tőlük, hogy legyen ilyen múltam” – utal a szerbekre. Tekintete végigfut bal karján meg a kezén, és hozzáteszi: „Ezekkel már örökre együtt kell élnem. A múltat nem lehet kitörölni.”

Nora vidám lány volt, és azt remélte, hogy a tizenötödik születésnapját már a felszabadult
Koszovóban ünnepelheti. Szerbiában a NATO-légicsapások négy nappal korábban kezdődtek. Ez taszította mélypontra a koszovói albánok és a területet 1912 óta birtokló szerbek véres konfliktusát. A szerb vezetés (az 1981-es diáklázadások letörése és Koszovó autonómiájának 1988-as megszüntetése után) 1989-től már kifejezetten hátrányos megkülönböztetéssel kezelte az albán nemzetiségű polgárokat: ha albánok voltak, elbocsátották az állami alkalmazottakat – köztük volt Saranda Bogijevci villamosmérnök apja is –, az albán nemzetiségű gyerekeket kirekesztették a közoktatásból. Az albánok kezdetben békésen
tiltakoztak, de később fegyveres felkelés tört ki a függetlenségért. A szerb hatóságok 1998 nyarán száz- meg százezer albánt üldöztek el az otthonából. A NATO beavatkozása után indult etnikai tisztogató hadjáratnak polgári lakosok ezrei estek áldozatul. Sokuk ma is jeltelen sírban nyugszik. Saranda meséli, hogy a podujevëi temetőben, családi sírhelyük közelében egyszer összetalálkozott egy csapat nővel, köztük több fiatallal. A szerb hatóságok elhurcolták a családtagjaikat, soha többet nem jött hír felőlük. Azért gyűltek össze a temetőben, mondták, mert nincs hely, ahol megemlékezhetnének halottaikról.

Több tömegsírt is feltártak azóta; azok a nők és a hasonló sorsú koszovói családok csak abban
bízhatnak, hogy idővel előkerülnek majd a hozzátartozóik, sikerül rálelni földi maradványaikra. Még mindig több mint 1600 eltűntet keresnek…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2023. májusi lapszámában.