Testközelben a csontbarlang
Tíz évvel azután, hogy felfedezett egy korai emberőst, Lee Berger maga is a mélybe szállt.
ÍRTA: LEE BERGER
„Meg kell állnunk a feltárással” – dünnyögtem a számítógép monitorán kirajzolódó félhomályos képet figyelve. Fölpillantottam Bonesra – köreinkben csak „Csontinak” becézzük kollégámat, Keneiloe Molopyane régészt, aki amúgy igazságügyi orvosszakértő is. Csapatunk két másik tagja, Marina Elliott és Becca Peixotto 35 méter mélyen dolgozott, őket figyeltem az élőképen. Bones egészen közel hajolt a képernyőhöz, és nézte egy ideig, ahogy a fejlámpák fénypászmája ide-oda söpör az üreg falán. „De miért?” – szólalt meg.
Dél-Afrika, 2018 novembere; a helyszín a Rising Star („Kelő csillag”) barlang néhol 40 méternél is mélyebb, közel négy kilométer hosszú, egymásba fonódó járatokból és üregekből álló rendszere és abban csapatunk „irányítóközpontja”. A rendszer egyik-másik üregében ülni, sőt állni is lehet, de a járatok többségében éppen csak vagy sehogyan sem tudja beszuszakolni magát az ember. Két legtapasztaltabb régészünk, Marina és Becca az egyik nagy üregben, a Dinalediben („Csillagok kamrája”) vizsgálódott éppen. Az aljzatot a kőfalakról lassan lepergett por és törmelék szinte láthatatlan rétege borította. Az a réteg azonban, amelyet Marina és Becca meregetett, valahogy másnak tűnt, nem volt olyan egyenletes összetételű, mint másutt. Mintha megbolygatták volna. „Valami gödör lehetett ott – mondtam Bonesnak. – Aligha természetes eredetű az a mélyedés. Inkább olyan, mintha valamit betemettek volna ott.” Bones szeme tágra nyílt: „Igen, tényleg.” Újra egészen közelről kezdte fürkészni a monitoron kirajzolódó képet: „Igazad van. Meg kell állnunk.”
Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel a döntéssel egy nagy horderejű tudományos felismerés küszöbére lépek – és csakhamar életem legborzongatóbb, egyszersmind legcsodálatosabb pillanatait élem majd át…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2023. júliusi lapszámában.