Vad nyugat: a Gila ősvadona
Aki az új-mexikói Gila tájain kóborol, képet kaphat a természetvédelem fontosságáról – és azon a kérdésen is eltöpreng, hogy mit jelent, ha egy térség ősvadonnak minősül.
ÍRTA: PETER GWIN
FÉNYKÉPEZTE: KATIE ORLINSKY
Amerikai sárgafenyők között töltöttük el az éjszakát, lehullott ágakból raktuk meg a tüzet. Kikötöttük a lovakat éjszakára, tisztára sikáltuk a vacsoraedényeket. Nyeregtakarónkon gubbasztva vártuk, hogy a csípős novemberi estén megfőjön a kávé. A tűz által vetett árnyékok úgy játszadoztak a hatalmas fatörzseken, mint autósmozi vásznán az egymásra következő filmkockák. Apacs kalauzunk, Joe – mint minden őse – úgy ismerte a tájat és annak titkait, akár a tenyerét. Most éppen egy errefelé lelőtt farkasról mesélt. Lassan, megfontoltan beszélt, minden szavának súlya volt, akár a folyóból kiemelt köveknek, amelyekkel a tűzrakó helyet körberaktuk. Aztán, mintha csak Joe elbeszélésére válaszolna, farkas üvöltése hasított bele az éjszakába.
Borzongató hang volt, mert az elmúlt néhány napban szinte síri csönd vett körül bennünket. A vadon mélyén lovagolva úgy éreztem, a fák és a szurdokok elnyelnek szinte minden neszt, csak a folyó csobogása, a szél zúgása, lovaink nyerítése és a saját hangunk hallatszott. A gyeppel teli lankákon, a szakadékokba kígyózó ösvényeken olykor úgy éreztem, megsüketültem, vagy talán álmodom. De a farkasüvöltés beindított valamit bennem, és hirtelen minden kis hang eljutott hozzám tábortüzünk sercegésétől, ropogásától, a lovak horkantásain át a saját lélegzetemig. Ösztönösen felnéztünk, kerestük az ordast a hegytetőn. De csak a fák sziluettje rajzolódott ki a hunyorgó csillagok között. Füleltünk, hátha újra megszólal a farkas, vagy egy másik felel neki. De nem – síri csönd ülte meg a tájat. Joe története így szólt: egy fiatal erdész járt 1909-ben ezen a vidéken; Új-Mexikó délnyugati csücskét kellett felmérnie. Embereivel éppen egy sziklaperemen költötte el az ebédjét, amikor hirtelen észrevették, hogy odalent a völgyben egy anyafarkas jár a kölykeivel. Puskát ragadtak, és azonmód lepuffantották őket.
Akkoriban még kártevőnek tartották a farkast, mert pusztította a marhát, a vapitit, a szarvast. Irtották, hogy élhetőbb környezetet teremtsenek maguknak. Az ezután következő perceket élete alkonyán így idézte fel az erdész: „Éppen akkor értünk oda az öreg farkashoz, amikor kihunyt szemében a vad, zöld tűz… Fiatal voltam, előbb lőttem, mint gondolkodtam, azt hittem, ha kevesebb a farkas, több lesz a szarvas, ha mindet kiirtjuk, vadászparadicsom vár ránk. Ám a kialvó zöld tűz láttán úgy éreztem: nemcsak a farkas, de a természet sem osztozik ebben a nézetemben.”
Nem nehéz összefüggést találni a lelőtt anyafarkas és a táborhelyünket övező Gila ősvadon között: az az ifjú erdész, bizonyos Aldo Leopold, a következő időkben többekkel együtt úttörő szerepet játszott abban, hogy a tudomány legújabb eredményeit is figyelembe vették a több millió hektárnyi állami földterület kezelésében. A farkaskaland és más megfigyelései nyomán Leopold 1922-ben új földminősítési kategória bevezetését kezdte szorgalmazni a hatóságoknál…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2023. augusztusi lapszámában.