A pompás királylepke vándorútja
Ez a csodálatos lepke minden évben felkerekedik, nekivág az állatvilág egyik legkülönlegesebb és egyre veszélyesebb vándorútjának. Kivételes létformáját kutatók, természetvédők és lelkes laikusok igyekeznek közös erővel megóvni.
ÍRTA: MICHELLE NIJHUIS
FÉNYKÉPEZTE: JAIME ROJO
Texas, Hill Country vidéke, verőfényes októberi nap. André Green egy pompás királylepkét borotvál éppen. Rögtönzött laboratóriumi asztala fölé hajolva, a lepke fénylő szárnyait ügyesen hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva, finom csiszolópapírt simít végig az apró rovar testének középső részén, a tor felszínén, néhány parányi szőrszálat igyekszik eltávolítani.
Green, a Michigani Egyetem kutatója, az ökológia és az evolúcióbiológia professzora, mindemellett a National Geographic Társaság ösztöndíjasa, munkatársaival a szomszédban, egy magántulajdonban levő vadászházban rendezkedett be ideiglenesen. Az épület falain őshonos és idegen földön elejtett vadak trófeái sorakoznak; a professzort azonban semmi egyéb, csak a nap folyamán korábban befogott háromtucatnyi gyönyörű királylepke érdekli. A kezében tartott egyed szárnyai közé, a tor borotválás után már sima felszínére egy csepp epoxigyantát pöttyint, azután apró érzékelő-jeladó egységet nyom a cseppbe; a parányi napelem által működtetett mikrochipek együtt kevesebbet nyomnak, mint három rizsszem.
Green és kollégái remélik, hogy a mikrochipes egységgel felszerelt királylepkék társaikkal tartva megteszik az 1300 kilométeres utat délnek, eljutnak Mexikó mélyére, a hegyek közé. Pár héten belül a kutatók is követik a lepkéket Mexikóba, és ha sikerül legalább néhányat megtalálni és befogni a jeladós egyedek közül, letölthetik az érzékelők által útközben gyűjtött fény- és hőmérsékleti adatokat, és feltérképezhetik a lepkék útvonalát.
A pompás királylepke (ritkábban emlegetett nevén királyi danaisz), a Danaus plexippus érdekében indult egyéb projektekhez hasonlóan, ezt a munkát is önkéntesek segítik. Green és kollégái kiszámolták, hogy az átlagkerékpáros körülbelül ugyanolyan sebességgel közlekedik, mint amilyen gyorsan a királylepke repül, és bringás önkénteseket toboroztak, akik többnapos túrákon tesztelték az érzékelők pontosságát. Green laboratóriumi viszonyok között azt is bebizonyította, hogy az érzékelő nem zavarja a lepke röptét. Így most következhet az első éles bevetés. Miután végez a szenzorok fölhelyezésével, Green hátradől bőrfoteljében, és az előtte álló hálóketrecben röpködő lepkéket szemlélve megszólal: „Idén már annak is örülhetünk, ha majd sikerül királylepkéktől érkező jeleket fognunk Mexikóban.” A kellő adatmennyiség begyűjtéséhez több évre lehet szükség, de Green türelmes: „A lényeg, hogy végre részleteiben is felderíthetjük a királylepke különleges viselkedésmódját.” Amint kicsit már hűl a levegő, Green sorra kirakja a szabadba a lepkékkel teli hálóketreceket, azután leballag a közeli pekándiófa-ligetbe. Vándorló királylepkék sokszázas csapata kavarog az ellenfényben fürdő patak mellett. Green egyesével kiemeli a ketrecekből a jeladós érzékelővel ellátott egyedeket, és nagy óvatosan, mint megannyi karácsonyi üvegdíszt, a fák alacsonyan lógó ágaira helyezi őket. Ha minden jól megy, a királylepkék másnap reggel továbbindulnak dél felé, és viszik magukkal összes titkukat…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2024. februári lapszámában.