Afganisztán helyett Salgótarján

ÍRTA: HIVER’T-KLOKNER ZSUZSANNA
FÉNYKÉPEZTE: KURUCZ ÁRPÁD

Úgy tudom, egyik első dokumentumfilmes útján, Indiában a szó szoros értelmében megmentette az életét a salgótarjáni buszbérlete.

Igen, Új-Delhiben forgattam a helyiek életéről, és egyik nap, amikor az út mellett dolgozó nőket filmeztem éppen, megállt mögöttem egy teherautó. Katonák ugráltak le róla, és rám förmedtek, hol az engedélyem. Más irat híján, kétségbeesésemben a salgótarjáni buszbérletemet mutattam fel, azt mindig a fotóstáskámban tartottam. Szerencsémre érvényes volt, a katonák ide-oda forgatták, aztán annyit mondtak, töröljem le a nőkről készült felvételt, és elengedtek.

Az ön gyermekévei, az 1970-es, 1980-as évek nagyon nehéz idők voltak…

Akkoriban még zajlott a hidegháború. Afganisztán sokáig semleges volt, de mert geopolitikailag fontos helyen, a Szovjetunió szomszédságában fekszik, az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétákat akart Afganisztánba telepíteni. A szovjetek ügynököket küldtek az országba, a hívő muszlim afgánok tiltakoztak. Az ellenállókat az Egyesült Államok mellett más országok is támogatták. Az ügynökök után 1979-ben megérkezett a szovjet hadsereg is, tíz évig tartott a megszállás és a polgárháború.

Hogyan élte meg a háborút?

Amikor elkezdődött a szovjet megszállás, már elmúltam hétéves. A harcok miatt az éjszakákat egy földbe ásott lyukban töltöttük. Egyik osztálytársam halt meg a másik után, aknára léptek. Háromszor is új iskolát kellett keresni nekem, mert a régi porig égett. Aztán én is megsebesültem, egy tank mellett akartunk játszani, és a szovjetek engem lábon lőttek, a barátomat meg fejbe. A szüleim tehetősek voltak, így taxival gyorsan be tudtak vinni a kórházba. Persze ott már nem voltak gyógyszerek, csak fájdalomcsillapítót kaptam, és vízzel kimosták a sebemet. A szomszéd teremben, egy asztalon altatás nélkül amputáltak.

Kevesen emlékeznek már a magyar állam akkori békemisszióira. Ugye ön is az egyik ilyen misszió révén került Magyarországra?

Magyarország az ENSZ tagjaként delegációt küldött Afganisztánba az iskoláskorú gyerekek helyzetét felmérni. A balesetem után 8-9 hónappal megjelent az iskolánkban egy szőke, magas férfi, és tolmács segítségével elkezdett mesélni arról, hogy Magyarország kommunista ország, ugyanabba az érdekszférába tartozik, mint a Szovjetunió. Én azt hittem, hogy az a férfi orosz, és elkeseredésemben rátámadtam, hogy vigyétek innen a mocskos fegyvereiteket, hagyjatok minket békén. A férfi azonban magyar volt. Megkérdezte tőlem, mi a három legfőbb kívánságom. Azt válaszoltam: csokit, vizet és aludni szeretnék. Akkor már hónapok óta nem tudtam aludni az óvóhelyen. A lakóhelyem környékén megmérgezték a vezetékes vizet, és gyerekjátékokat szórtak szét, de a játékokban időzített bomba volt, nagyon sok gyerek odaveszett. No és aztán beszélgetni kezdtem azzal a kedves emberrel, és ő megígérte, hogy elvisz egy szép országba, ahol ehetek csokit, ihatok vizet, és alhatok is, amennyit csak akarok. Csak pislogtam: ugyan hol az a csodálatos hely? Magyarisztán a neve, mondta a férfi. A Hungary nevet mi nem ismertük, viszont Isztan azt jelenti: Isten országa. Hazaszaladtam, elmeséltem anyukámnak, hogy mivel jó a tanulmányi eredményem, csak egészségügyi vizsgát kell tennem, és mehetek Magyarisztánba…

A teljes interjút elolvashatja a magazin 2024. márciusi lapszámában.