Lármás darvak Odüsszeiája

A 15J jelű lármás daru először indult neki a veszélyes, nagy útnak. Ez a ritka madár évről évre közel nyolcezer kilométeres távot repül Észak-Amerika egén, hogy párra leljen, és fészket rakjon.

ÍRTA: RENNEE BERSOLE
FÉNYKÉPEZTE: MICHAEL FORBSBERG
Kétszázötven méter magasan repültünk végeláthatatlan, hideg égövi erdősége fölött, amikor a nemzet- közi szakértő csapat egyik tagja hirtelen izgatottan fölkiáltott: „Madár balra, 9 óránál!”
Paul Spring, a pilóta balra fordította és bedöntötte a helikoptert, hogy jobban szemügyre vehessük az alattunk elterülő, homokos partú, sekély tavacskát. Amerikai vörösfenyők övezték a tó színjátszó tükrét, a víz valósággal csillámlott a nap- fényben. Két hófehér pontot pillantottunk meg a lápos terület belsejében, alig másfél méter magasak voltak. „A fiókájuk is velük van” – közölte John Conkin, a környezetvédelemmel és klímaváltozással foglalkozó kanadai kormányhivatal (ECCC) vadbiológusa. Távcsövön figyelte a szüleinél még alacsonyabb, de már peckesen lépdelő, rozsdavörös madarat.
Spring kiválasztott egy viszonylag száraz földdarabot, és letette rá a helikoptert. Conkin, a szintén ECCC-munkatárs Mark Bidwell és két másik darubefogó, Dave Brandt, az Egye- sült Államok Geológiai Felügyeletének (USGS) biológusa és Sandie Black kanadai vadszak- értő állatorvos kipattant a gépből.
Mindössze tizenkét percük volt arra, hogy utolérjék és nyakon csípjék a csizmamarasz- taló dágványban, tüskés szederbokrok között, sásos területen is biztosan mozgó ifjú lármás- darvat. Ha ennyi idő alatt nem járnak sikerrel, abba kell hagyniuk a hajszát, nehogy túl sok legyen a madarakat érő stresszhatás.
Miközben Conkinék eltűntek a bozótban, Springgel lassan a levegőbe emelkedtünk, és 150 méter magasból igyekeztünk a lentieknek segíteni. Az emberek közeledtét érző daruszülők hatalmas, fekete végű fehér szárnyukkal csapkodva felröppentek, kényszerűségből magára hagyva a még röpképtelen ifjoncot.
„Látom a fiatalt. Közvetlenül alattunk van. Gyertek visszafelé, a helikopter irányában!” – üzente a pilóta az üldözőknek a mellényükhöz rögzített adóvevőn keresztül.
A csapat tagjai erre megfordultak, hanyatt- homlok átcsörtettek a bozótoson, közben igyekeztek nem beleragadni a sártengerbe.
Conkin odaküzdötte magát a fiatal daruhoz, gyakorlott, határozott mozdulatokkal meg- ragadta a csőrét és a két lábát, majd óvatosan a hóna alá fogta. Alig 6 perc 36 másodperc alatt végzett. Ezután következett a feladat technikai része. A lihegő, csapzott társaság elővette a szükséges eszközöket. Brandt, a tapasztalt biológus, aki már legalább másfél száz lármás darut jelölt meg természetes élőhelyén, ölébe vette a madarat, Conkin pedig jeladót rögzített a fióka egyik lábára, majd színes – kék, sárga, és zöld – jelölőgyűrűket a másikra.

Black, az állatorvos megvizsgálta a fióka szemét és egészségi állapotát. Vér-, toll-, nyál- és székletmintát is vett, hogy a laborban majd megállapíthassák a madár nemét és azt, hogy nem került-e a szervezetébe ártalmas vegyszer, illetve nem beteg-e, nem kapta-e el például a madárinfluenza súlyos HPAI-változatát. Mindezek után Bidwell tépőzáras hámba fogta a madarat, és megmérte a testtömegét.
Közben halkan beszélgettek, majd amikor végeztek, Brandt felnyalábolta a madarat, a láp szélére vitte, óvatosan letette a földre, és már szedte is a lábát, igyekezett távolabb kerülni. A fiatal daru – akit immár 15J néven tartanak számon a természetvédők – eliszkolt az ellenkező irányba. Kis időre megállt, föl- borzolta a tollát, igyekezett lerázni magáról új „lábékszereit”, majd eltűnt a biztonságot adó lápban, hogy megkeresse a szüleit…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2024. áprilisi lapszámában.