Medvék hona
Az Amazonas-medence tájainak formálásában az Andok roppant gleccserei, sűrű köderdői és pápaszemes medvéi is főszerepet játszanak.
Írta: Ruthmery Pillco Huarcaya
Fényképezte: Thomas Peschak
Az Andok perui vonulatai között megbúvó kutatóállomáson általában már napkelte előtt felébredek. Mocorogni kezdenek a mennyezetre függeszkedett denevérek, most pirkad. Felhők kergetik egymást az égbolton, a meredek, csupa erdő gerincek között – ríos voladores, „repülő folyók”, mondják a helyiek, a meteorológusok pedig ezt a megnevezést használják: légköri folyók. A felhőfolyamok nedvességtartalma a földbe, onnan patakokba, majd a több ezer kilométeren át kanyargó folyókkal végül a tengerbe kerül.
A ríos voladores paradoxonát egy keserves napon, a buján zöldellő hegyek mélyén, szomjúságtól tikkadtan tanultam meg. A pápaszemes medvét tanulmányozni érkeztem a Cuzcótól párórányira keletre fekvő kutatóállomásra. Ez a nem egykönnyen megfigyelhető állat fontos szerepet játszik az amazóniai ökoszisztémában, és erre csak mostanában kezdünk rájönni. 2021 májusát írtuk, és már két hete állomásoztam itt mentett kutyámmal, a medvecsapázásra kiképzett Ukukuval. A segítőcsapatból is voltak itt páran, zömük a közeli falvakból. Első nagy utunkon, többnapos túránkon 48 kameracsapdát, automata kamerát helyeztünk ki egymástól megszabott távolságban az erdő borította hegyvonulaton, ahol a medvéket sejtettük.
Lovakra rakodtuk a felszerelést, úgy vágtunk neki, a csúszós hegyhátakkal azonban a karaván nem tudott megbirkózni, így visszaküldtük a lovakat, és mindent – kamerákat, sátrakat, ennivalót, ivóvizet, függőágyakat és bozótvágó machetéket – a hátunkra vettünk. Mit mondjak – bitang nehéz volt a pakk. Nem nőttem nagyra, így különösen oda kellett figyelnem, hova lépek közel 30 kilónyi súllyal a hátamon. Hiába vágták előttünk az utat machetével, a talajon dúsan tenyésző moha és a szederindák alatt megbúvó gödrökben bármikor bokánkat-lábunkat törhettük volna. Éjszakára igencsak hideg lett; amikor már rettentően vacogott, Ukuku befészkelte magát a hálózsákomba, és úgy melegítettük egymást. Az ötödik napon csapatunkat megtorpanásra késztette a növényrengeteg – ilyen sűrű vadonban még életemben nem jártam. Fogalmam sincs, milyen magasra jutottunk addigra a folyótól a hegyoldalban. Élelmiszerkészletünk megcsappant, ivóvizünk elfogyott, sehol egy erecske, patak. Éreztük a helyzet sötét komikumát: éppen a bosque de nubes, a felhőerdő mélyén szomjazunk…! Narciso Llaqta – quechua (kecsua) túravezetőnk, aki nálam messze jobban ismeri a hegyeket, egyszer csak megszólalt: „A fa szakálla!” – azzal lekapart egy darab mohát az egyik fa törzséről, és akár a szivacsot, facsargatni kezdte…
A teljes cikket elolvashatja a National Geographic magazin októberi lapszámában.