Megmenthetők-e Új-Zéland ritka madarai több millió ragadozó kiirtásával?

Írta: Kennedy Warne

Fényképezte: Robin Hammond

A meredek, sűrűn benőtt ösvény iszamós volt az esőtől. Fatörzsekbe, ágakba kapaszkodtam, nehogy lebucskázzak a hegyoldalon. Beköszöntött a tavasz, az Új-Zéland északi részén elterülő, védett vadonban már kikeltek a madárfiókák. Barátom és jómagam önkéntesként dolgoztunk az idegenhonos, inváziós ragadozókat gyérítő, kíméletlenül hatékony projektben. Hátizsákunk tömve volt narancsillatú patkánymérget rejtő zacskókkal.

De nem patkányt irtani mentünk a vadonba. Kiszemelt célpontunk ezúttal egy kis húsevő emlős, az Új-Zélandra még az 1870-es években került és azóta az őshonos madarak között súlyos pusztítást végző hermelin volt. A karcsú, hajlékony, macskaképű állat küllemre nagyon csinos, nem is gondolná az ember, micsoda vérengzésre képes. Húszméteres fák tetejére is felmászik a galambért. Megragadja az ágon ülő madarat, lehurcolja a földre, a tarkójába mélyíti hosszú tépőfogait, és először az agyát, majd a zsigereit, végül a húsát falja fel. Eredetileg a szapora nyúl ellen telepítették be, de hamar rákapott a talajon fészkelő madarak, közöttük az Új-Zéland nemzeti jelképének tekintett kivi húsára-tojására.

A fő gond a hermelinnel, hogy észreveszi a csapdát, és kikerüli a mérgezett csalétket. Azt a megoldást ötlöttük ki, hogy fák tövéhez rögzített plasztikdobozokba tettünk ki méreglabdacsokat, tudván, hogy a szintén idegenhonos és kártékony patkányok örömest falják a mérgezett csalit, és mivel a hermelin rájuk is szívesen vadászik, ezzel a módszerrel két legyet üthetünk egy csapásra, egyszerre két ragadozótól szabadíthatjuk meg a vadont.

Kegyetlennek tűnik az eljárás, de Új-Zéland számára hatalmas a tét: a hermelin, a patkány és a többi idegenhonos emlős lassan kivégzi az ország élővilágát. Azóta, hogy századokkal ezelőtt ide kerültek ezek a ragadozók, őshonos állatok sora halt ki, mert védtelen volt a talajszinten vadászó emlősökkel szemben.

De most fordulóponthoz érkeztünk; végre gyorsulhat az oly régóta halmozódó ökológiai károk helyreállítása. A közvetlen beavatkozás etikai vonatkozásairól ugyan mindmáig heves viták zajlanak, de az is tény, hogy az irtóprojekt stratégiája és módszertana egyre finomodik. Új-Zéland, maori nyelven Aotearoa szigetein 80 millió évvel ezelőttig néhány denevérfajon kívül nem volt honos szárazföldi emlős. Ám amikor úgy 750 éve megjelent az ember, evolúciós szempontból pillanatok alatt megváltozott a helyzet, hiszen vele együtt, olykor véletlenül, olyan állatok is érkeztek, amelyek fenyegetést jelentettek az őshonos élővilágra.

A mára legelterjedtebbé vált idegenhonos ragadozók mostanáig legalább 55 madárfajt kipusztítottak; a röpképtelen énekesmadarak számos faját, két repülni nem tudó lúdfélét és a maorik szent madarát, a csak Új-Zélandon honos lebenyesmadarak képviselőjét, a huját is az utolsó egyedig kiirtották (különleges jellemzője volt ennek a madárnak, hogy a hím és a tojó csőre nagyon különbözött). Az ország megmaradt őshonos madárfajainak négyötödére, köztük a kivire ugyanez a sors várhat. Az őshonos új-zélandi hüllők 94 százaléka és a mindössze három őshonos békafaj közül már kettő hasonlóképpen fenyegetett…

A teljes cikket elolvashatja a National Geographic magazin 2025. áprilisi lapszámában.