Karácsony-sziget: ez a vidék paradicsomi, mégis barátságtalan

Kiribati esetében az országjárás másképpen értendő, mint hazánk esetében: Kiritimati lakóinak egy fővárosi ügyintézéshez 3300 kilométert kell repülniük (esetleg hajózniuk), ami éppen annyi, mint a Madrid–Moszkva távolság. De hosszan sorolhatjuk azokat az extrém tényezőket, amelyek a bolygón sehol máshol nem lelhetők fel ebben a konstrukcióban.

A Karácsony-sziget a legnagyobb szárazföld területű atoll a szárazföld területét tekintve, kiemelt jelentőségű madárrezervátum, a fanatikus horgászok találkozóhelye, de mivel a térségben halad át a dátumválasztó, ezért e helyen köszöntik először az új évet is. És ne felejtsük el azt sem, hogy a tágabb régióban végezték az angolok és amerikaiak azokat a nukleáris kísérleteket, amelyek teljes hatóereje több százszorosan haladta meg a hirosimai értéket.

A szigeten eltöltött idő nemcsak marginális természeti környezet képét tárta elénk, hanem különleges kulturális közeget is mutatott. Ez a kivételes helyszín – úgy véljük – szélesebb érdeklődésre is számot tarthat.

Kiribati hatalmassága és üressége

A Gilbert-, a Phoenix- és a Line-szigetek fúziójával jelentős méretű óceáni állam jött létre: a Kiribati Köztársaság a 12. legnagyobb kizárólagos gazdasági övezettel rendelkezik a földön, megelőzve ezzel többek között Dániát, Norvégiát, Portugáliát vagy Spanyolországot. Az ellenőrzése alatt álló 3,55 millió négyzetkilométer Európa egyharmadának felel meg, ezzel szemben viszont a tényleges szárazföldjét az ország 33 atolljának kicsiny, tenger által nem háborgatott felszín-töredékei adják össze. Ez a rész alig haladja meg a 800 négyzetkilométert, vagyis a Balaton és a Fertő tó kombinált területét sem éri el, tengeri része 4400-szor nagyobb a szárazföldinél.

Kiribati esetében a hatalmasság és látszólagos üresség kendőzetlenül, együtt jelentkezik. A közép-csendes-óceáni régió egyik stratégiailag kiemelt helyszíne ez, ami napjainkban geopolitikai és gazdasági értelemben egyre inkább felértékelődik. Viziútvonalak haladnak itt el, az óceán kiváló lehetőséget kínál a halászat, az akvakultúra és más tengeri alapú iparágak számára, ami jelentős bevételeket termel, de a turisztikai horgásztatás is kellően jövedelmező.

Hogyan lehet mégis ez a mindössze 130 ezres lélekszámú ország a legszegényebb államok egyike? (Kiribati Óceániában Vanuatuval és a Salamon-szigetekkel áll az ezt mutató lista végén.) Bár a kérdés jogos, a válasz tartalmát olyan dimenzióban kellene keresni, amely messze túlterjeszkedne jelen cikk hatáskörén – így ezúttal inkább a célul kitűzött keretek között maradunk.

Legyél Te is előfizetőnk! Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónk itt érhető el.

A Karácsony-szigeten élők számára a mindennapi élet stabilitása a legfontosabb kérdés. Fűteni szükségtelen, a hal nem kerül pénzbe, kenyérgyümölcs és papaja terem bőven, a kókuszdió feldolgozásából pedig befolyik annyi pénz, amely a kevés havi költség fedezésére szolgál.

12 fotó

Időutazás a végtelen óceán tengerészeivel

Kiritimati a történelem során csendesen megbújva alig észrevehető természeti objektumként volt jelen a Csendes-óceán ritkán háborgatott központi régiójában. Ha véletlenül rátaláltak, akkor is inkább érdektelenség, mint figyelem övezte. Nemcsak a fűszerek és ásványkincsek hiányoztak innen, hanem még az élethez való alapvető feltételek sem voltak biztosítva. Így azok a korai polinéz nyomok – amelyek részleteit máig bizonytalanság övezi – többnyire csak rövid itt tartózkodásokat sejtetnek.

Az első híradás európai hajóstól 1537-ből származik, amikor Hernando de Grijalva úttörőként szelte át a Csendes-óceánt az Egyenlítő mentén Peru és Új-Guinea között. Ekkor találhatott rá a szigetre, amely egyes feltételezések szerint azonos az általa Aceának elnevezett helyszínnel. (Ennek az útnak a részleteit több, egymásnak ellentmondó dokumentum őrzi a Madridi Nemzeti Könyvtárban.)

James Cook kapitány volt az újabb felfedező, aki az északnyugati átjárót keresve, Tahiti felől hajózott erre, és éppen 1777 karácsonya előtt pár nappal kötött ki itt. Expedíciója főként vizet és élelmet keresett, de e téren ő sem járt sikerrel.

A vele utazó csillagásszal viszont megragadták az alkalmat, hogy az éppen bekövetkező holdfogyatkozást megfigyeljék. Ennek helyszíne az atoll nyugati bejáratának közepén található kicsi sziget volt, amelyet az utókor később a kapitányról nevezett el. A hajónaplóból tudjuk, hogy ívóvíz ugyan nem, ám teknős és hal akadt számukra bőségesen.

A leírás szerint a szárazulat felszínét homok, tengeri állatok mészvázai, főleg korall és kagylódarabok borították, rajta kiszáradt növényzet és sok madárüledék volt. Néhány kókuszpálmán kívül kevés ehető gyümölcsöt adó növényt találtak. Fát nem láttak, kisebb fűfélékről és egy-két bokorról tettek említést. Utóbbiak alja madártojással volt tele.

Cook kapitány rövid ott tartózkodása alatt állítólag ültetett pár cseperedő kókuszdiót, jamgyökeret, dinnyemagot, de jelenlétét egy üvegbe zárt híradással is nyomatékosította a később ide érkezők számára.

A különleges atoll természetes varázsa

Meggyőződésünk, hogy Karácsony-szigettel való első találkozás vizuális élményétől senki sem függetleníthette magát. Hosszú távra szóló érzelmi elköteleződés kezdete lehetett ez mindenkor.

A sziget szokatlan megjelenése, egyedi formakincse vagy éppen a pasztellszínekbe öltözött nyugalom ígérete miatt egyre inkább felértékelődik, de az itt kopogtató ökológiai fenyegetések híre is a területre irányítják a külvilág figyelmét. Mindezek miatt sem kerülhető el a látott-hallott ismeretek geográfiai nézőpontú értelmezése.

A Karácsony-sziget a világ egyik leghosszabb vulkanikus szigetláncának, a Line-szigeteknek parányi tagja. Földrajzi arculatát vulkanikus eredete és elhelyezkedése határozza meg. Előbbi az atollképződés feltételeit adta, míg a földrajzi koordinátái és a szigetjelleg a további felszínfejlődés alapját biztosította.

A 80–50 millió éve történt vulkanikus események nyomai ma már mélyen eltemetve találhatók, így amit jelenleg a felszínen látunk, azok főként mészvázú állatok felhalmozódott maradványaiból álló tengeri képződmények. Mindez döntő hatással van a morfológiára, a felszíni vizekre, a talajra, a növényzetre. A szárazföldi és a lagúna területe rendhagyóan csaknem azonos kiterjedésű, mivel azonban nincs szilárd határ a fő szigettest és a sósíkságok között, ennek megoszlása legfeljebb hozzávetőlegesen határozható meg.

10 fotó

A Karácsony-sziget egy nagyon alacsony atoll, partját keskeny korallzátony övezi, amelynek szélessége csak néhol haladja meg a 100 métert. A keleti és nyugati fele megjelenésében lényeges különbséget mutat. A szél felöli (keleti) oldalon a magas hullámok köves-kavicsos gerincet emeltek, melyet a Roncs-öböl környezetében parti homokhátak váltanak fel. Ezek egyikén találjuk a sziget legmagasabb pontját is. Ezzel szemben a nyugati part jóval szelídebb, hófehér homokfövenye az érintetlen földi paradicsom érzését keltheti, amelyet a turizmus még kevéssé fedezett fel.

A legszembetűnőbb azonban a formabontó atollfejlődésnek köszönhető lagúnafüzér. Itt a megszokott gyűrű alakzattól eltérően 500-nál is több kisebb-nagyobb vízfelület hálózatos rendszere jött létre. Az árapály lagúnától elszigetelődött tavakat és medencéket zátonyok, homokpadok vagy a fő sziget benyúló részei választják el egymástól. A tavanként változó vízminőséget a színek – óceánkék, türkiz, vörös, mustársárga, barna – elbűvölő játéka tükrözi vissza, ezzel összetételéről értékes információkat közvetít. Némelyik az erős párolgás következtében kiszáradt sósíksággá apadt, és jelentős lerakódásokat képezve fehérben világít. Partjain megkeményedett mészkőlapok preparálódtak ki, ezzel is hozzájárulva a szűrreális képi valósághoz.

A sziget az egyenlítői száraz zónában fekszik. Bár az átlagos éves csapadékmennyiség közel 1000 milliméter, de ez 200 és 3000 milliméter között évről-évre kiszámíthatatlanul változik.

A talajok meszes zátonyanyagokból, elhalt élőlények vázából származnak, gyenge termőképességűek. Ezt igazolja, hogy a szigeten mindössze 15–20  őshonos növényt regisztráltak, de a valaha feljegyzett (edényes növény)fajok száma sem haladja meg a 160-at. Ezek többségét az atoll európai felfedezése óta végrehajtott szándékos vagy véletlenszerű betelepítések adják. Bármerre tekintünk, élénkzöld levelű cserjés növénytársulásokat látunk. Legtöbb ezek között a számunkra furcsa nevű tengeri saláta (Scaevola taccada), a napraforgófa (Heliotropium arboreum) és a babércédrus (Suriana maritima).

A kókuszültetvények újkeletűek, amelyeket a meglévő növényzet kiirtásával hoztak létre a 19. századtól napjainkig.  A sziget nagy része madárrezervátum, több madárfaj (koromcsér, Phoenix-szigeteki viharmadár, ékfarkú viharmadár) globálisan nézve igen jelentős populációja itt található.

Az élhetetlen sziget életjeleket küld

A Karácsony-sziget története a felfedezés, a birtokbavétel, majd az elnéptelenedés többször ismétlődő körforgása. Érthető, hiszen az ember mindenkor olyan helyszínt igyekezett találni a letelepedéshez, amely az alapvető létfeltételeket biztosítja számára.

A Karácsony-sziget nem bővelkedik az ivóvízben, a változatos étkezés lehetősége még ma sem megoldott saját erőből, és ha a mobilitás igényét is elvárásként fogalmazzuk meg, óvatosan kimondhatjuk: ez a távoli sziget nem kínál gondtalan, komfortos életet. Ennek ellenére visszatérően az itt tartózkodásra utaló kísérletek nyomait fedezhetjük fel a régészeti leletekből, a hajónaplókból, de az utóbbi évszázad jól ismert történései is ezt erősítik meg.

Vajon honnan, mikor és miért sodródott valaki ide, erre a különleges helyzetű, egyedi szépségű atollra? Legalább ennyire releváns kérdés, hogy miért hagyták el hosszabb-rövidebb idő elteltével. A történelem emlékei után kutatva kirajzolódik, hogy a véletlenszerű/kényszerű és a tervezett indítékok egyaránt szerepet játszottak.

A sziget legkorábbi régészeti tájképét körvonalazó profán és szakrális struktúrák csaknem minden morfológiai térszínről előkerültek, ismertek. Ezek időbeni behatárolása, alapos feltárása ugyan még várat magára, de jó közelítéssel a 13-15. századra datálhatók. Ezt elnéptelenedés követte, hiszen a középkor hajósai már lakatlan szárazulatról számoltak be.

A sziget 1781-ben T. C. Lotter kartográfiai műhelye által Île de la Tortues néven felkerült a világtérképre, ismertté vált, ami a megnövekedett számú kereskedelmi és bálnavadász hajók figyelmét terelte erre. A Csendes-óceáni Kéziratok Irodája dokumentumainak böngészése nyomán tudtuk meg, hogy már 1822 és 1874 között 66 hajó legénysége 122 napot töltött a szigeten, bár ezek ideiglenes, rövid ittlétek voltak.

Az ezt követő fél évszázad a sziget fordulatos, néhol regénybe illő történetének időszakát hozta. Egy újonnan feltáruló régió hasznosításának lehetősége nyílt meg a kor keresett termékeinek – hal, gyöngykagyló, kókuszdió, guanó – megszerzése reményével.

A tulajdonlásáért a nagyhatalmak – esetünkben az USA és az Egyesült Királyság – között folyt diplomáciai torzsalkodás. Az amerikaiak 1856-ban elfogadott guanótörvényük felhatalmazását igyekeztek érvényesíteni a gazdátlannak vélt szigetek felett, ám végül az angolok kitartása – amely a kókusztermelés célú letelepedést támogatta – eredményesebbnek bizonyult. 1888-ban Nagy-Britannia annektálta a Line-szigeteket, egyben a Karácsony-szigetet is. (Az USA de facto feladta igényeit, bár ezt csak közel egy évszázad múltán, a tarawai szerződés deklarálta hivatalosan.)

9 fotó

Állami vállalatok és kalandor vállalkozók sora érkezett jelentős profitot remélve, de legtöbbjük rövid időn belül eredménytelenül és csalódottan tovább állt. Hamar kiderült ugyanis, hogy a foszfátos madárüledék kitermelése gazdaságtalan, a kedvezőtlen talajviszonyok és a hosszan tartó szárazság a kókuszültetvények telepítését jelentősen megnehezíti. Volt, hogy az újonnan ültetett pálmacsemetéknek háromnegyede kiszáradt.

Ennek megfelelően a sziget állandó lakosságát sokáig legfeljebb félszáz ide verbuvált földműves adta, ami a bérlőváltások során néhány főre apadt. 1906-1914 között a sziget ismét nagyrészt lakatlan lett.

A 20. századba lépve a legattraktívabb szereplő a francia származású Pierre Emmanuel Rougier atya volt, aki egyéniségével, életvitelével, üzleti aktivitásával jelentős ismertségre tett szert Óceániában. 1912-ben érkezett a szigetre és azt 78 évre bérelte ki, örökség révén hatalmas vagyon birtokosa lett. Több mint 700 ezer kókuszpálma telepítésével ő volt a sziget történetének leghatékonyabb ültetvényese, de ő alapította az első állandó településeket is. Tevékenysége az első jelentős emberi beavatkozásnak tekinthető, amely az őshonos növényzet, egyben az érintetlen táj átalakítását eredményezte.

Az egyház szolgálata és a gazdasági teendői mellett szervezte a kereskedelmet, jachtokat tartott fenn, földbirtokot, bányát vásárolt a környező szigeteken. A Fidzsi-szigetek, Tahiti, a Hawaii-szigetek és San Francisco között utazgatva tartotta ébren kapcsolatait, mindezzel szélesítve a Karácsony-sziget hírnevét. Örökösei révén halála után is folytatódott a gazdálkodás, aminek 1939-ben a háborús körülmények vetettek véget. Vibrálóan zavaros élettörténete egy külön fejezetet érdemelne, azonban ezt a jelen írás célkitűzéseihez csak részben lehetne illeszteni.

A 20. században felerősödő militarista gondolkodás új szerepbe helyezte a centrális helyzetű Karácsony-szigetet, és ettől kezdve geopolitikai tényező lett. Az első világháború idején státusza megváltozott, a Gilbert- és Ellice-szigetek gyarmathoz csatolták, brit hadihajók és közigazgatási tisztviselők érkeztek, azonban ekkor is csak időszakosan lakták.

A második világháború alatt viszont már stratégiai szerepet játszott a logisztikai tervezésben Az atoll birtoklása fontos volt, mivel egy esetleges japán megszállás veszélyeztette volna a Hawaii és Ausztrália közötti utánpótlási útvonal fenntartását. Ekkor épült az első leszállópálya, ami egyben meteorológiai állomás, kommunikációs központ, pihenő- és utántöltő bázis volt a légierő repülőgépei számára. Ez időben mintegy 10 ezer szövetséges katona állomásozott itt, de az 1947-es népszámlálás ismét csak 47 lakosról tesz említést.

A sziget történetének leghangosabb sikoltása a kétes értékű atomkísérletek detonációja volt, amely viszont inkább a halál-, mintsem az élet üzenetét küldte szét. A hidegháború alatt az Egyesült Királyság és az USA a Karácsony-szigetet nukleáris fegyverek tesztelésére használta. A műveleteket kiszolgáló infrastruktúra maradványai a mai napig emlékeztetnek a gátlástalan pusztítás éveire, és a kényszerűen jelen lévő több mint 5000 katona és helyi lakos tragédiájára.

Mindezek ellenére a Karácsony-sziget élni akar. Egyedülálló természeti értékei, turizmusa kínálatában rejlő egyediség, a tradíciókra épülő kókusztermesztés és halászat vagy geopotenciális súlyának látványos növekedése ígéretes perspektívát kínál. Utóbbit támasztja alá az a kikötőépítési program, amelyet az EU – kikacsintva e régió irányába – 2,5 millió euró támogatással ösztönöz.

De mindezen túl a legbeszédesebb életjel, amely kihangosítható a világ felé, hogy a szigetlakók lélekszáma az állam megalakulás óta folyamatosan nő. A Karácsony-sziget a tenger támadásának kitett atollország legbiztosabb menedékhelye lett, ahol 2026 január 1-én már 7000-nél is több ember él.

Hagyományok és modernitás: hogyan tovább?

Miután az atomkísérletek befejeződtek, 1969-re a katonai érdeklődés megszűnt, a lakosság száma legfeljebb 300 fő maradt. Bár a sötét korszak építményeinek nagy részét elbontották, a hátrahagyott utak, néhány raktár, kikötő és repülőtér is elegendő volt ahhoz, hogy a sziget a hatalmas óceáni térség egyik legfejlettebb közigazgatási központja maradjon.

A mai modern értelemben vett életet azonban csak a technikai fejlődés hozta el. A rendszeres (igaz, ritka) repülő- és hajójáratok megteremtették a víz-, az élelmiszer- és az alapvető árucikkek kínálatát, ami a természeti tényezőktől való közvetlen függést minimalizálta.

A Karácsony-sziget hovatartozása 1979-ig még vitatott volt, amikor a független Kiribati állam része lett. Ez időtől kezdve a saját, gilberti névformáját, a Kiritimati elnevezést használja, így a továbbiakban, cikkünk következő részében mi is ezt követjük.