Más volt a Selyemút, mint ahogy az iskolában tanultuk

Rengeteg tévedés él a fejekben a Selyemúttal kapcsolatban. Ha az utca emberét megkérdezzük, mire emlékszik iskolai éveiből a témáról, nagy valószínűséggel azt feleli, hogy a Selyemúton érkeztek a Római Birodalomba a különféle egzotikus áruk Kínából.

„Lassan 15 éve foglalkozom a Selyemúttal, illetve jobban szeretem azt a kifejezést használni, hogy az ókori távolsági interakciós hálózatokkal.

Sokan Rómához és Kínához kötik a Selyemút fogalmát, de a régészeti kutatások alapján már sokkal korábban, a bronzkorban is voltak a Kelet és Nyugat között interakciós hálózatok.

Ráadásul Róma és Kína között egyáltalán nem beszélhetünk egyetlen egyenes útról, sőt már maga Selyemút elnevezés eredete is vitatott volt. Erről kiváló kollégám, Dr. Felföldi Szabolcs írt magyar nyelven tanulmányt” – kezdi Hoppál Krisztina.

A kutató szerint az egyik legismertebb mítosz, hogy a kínai császárok féltve őrizték a selyem készítésének titkát a 4-5. századig, majd egy kínai hercegnő csempészte ki az első selyemgubókat a Tárim-medencébe, és jutottak el azok Justinianus bizánci császár udvarába. Ebből semmi nem igaz: nemrég egy kínai és washingtoni kutatókból álló csapat az üzbegisztáni Sapali-tepe bronzkori lelőhelyen időszámításunk előtt 2000-ből származó háziasított selyemlepke (Bombyx mori) gubóit fedezett fel. Ez egyértelműen arra utal, hogy Közép-Ázsiába már vagy 4000 éve eljutott a selyemhernyó-tenyésztés és a selyemkészítés technikai tudása.

„Most jöttem haza Athénból, ahol részt vettem egy kínai nemzetközi szimpóziumon, és hallhattam az ásatórégész részletes előadását a sapali-tepei leletről. Ennek különlegessége, hogy nemcsak selyemgubók kerültek elő, hanem eperfa- és selyemmaradványok is, azaz birtokában voltak a selyemkészítés teljes technológiai folyamatának” – mondja Hoppál Krisztina.

A Selyemút termékei Magyarországon

A szakember szerint a Selyemutat nem egy kelet-nyugati direkt összekapcsolódásként kell elképzelni, hanem közvetítők bonyolult hálózataként, akiknek jelentősége térben is időben is folyamatosan változott. A szárazföldi útvonalakat tengeri szállítás is kiegészítette, tehát nagyon dinamikus rendszer volt. Inkább szomszédos régiók kereskedelme bővült földrészeken átívelő hálózattá, ami alkalmanként komoly szervezőmunkát igényelt.

A Kárpát-medencében jóval a Magyar Királyság előtt megjelentek a Távol-Keletről származó áruk. „A vásárlóik nem feltétlenül voltak tisztában azzal, honnan is származik a termék, részben a bonyolult közvetítői és szállítási hálózat miatt” – magyarázza a régész.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.

A legkorábbi itthoni leletek közé tartoznak bizonyos római kori leletek, hiszen Magyarország nyugati része Pannonia provincia néven a Római Birodalom része volt. Aquincumban és Alsóhetényben kerültek elő olyan szövetmaradványok, amelyek selyemszálakat tartalmaznak. „Ezeket az 1960-as és 1990-es években kínai selyemként azonosították, de nagy valószínűséggel nem Kínából, hanem Indiából vagy Ázsiából származó vadselyemszálakról lehet szó” – mondja Hoppál Krisztina. A kicsit durvább minőségű, a kínai selyemnél gyakoribb vadselymet könnyebben be lehetett szerezni, de egyébként ugyanúgy a Selyemút hálózatán érkezett Európába.

Szintén a Selyemúton érkezett Európába az indiai eredetű bors. „Úgy tudom, magyarországi ásatásokon még nem került elő borslelet, de Horvátországban már igen.

A tudomány sokáig ritka luxusterméknek tartotta a csípős fűszert, de ma már részletes bizonyítékaink vannak arra, hogy széles körben elterjedt volt, a katonai táborokban is gyakran főztek indiai borssal.

Egy másik kutató, Dr. Horváth Eszter geokémiai összehasonlító vizsgálatokkal indiai, részben Srí Lanka-i eredetű gránát drágakövet azonosított Kárpát-medencei 5-6. századi, a hun kor utáni temetkezésekből. A hun kor előtt, tehát a római korban is érkezett Dél-Ázsiából Európába gránát (amelyet karbunkulusnak neveztek a szintén piros rubinnal és spinellel együtt).

A drága ékkövet – mint ezt Horváth Eszter bizonyította – olcsóbb anyaggal, üveggel is próbálták helyettesíteni (hamisítani). Jól mutatja a Selyemút hálózatának komplexitását, hogy felfedeztek egy a késő antikvitásban, tehát a 4-5. században működő drágakőfeldolgozó műhelyt Alexandriában.

Az egyiptomi kikötővárosba érkezett dél-ázsiai gránát, és itt folyt annak előkészítése, például az ékkövek lapra vágása és csiszolása, a későbbi berakásos ékszerekben történő felhasználáshoz – ezeket a félkész termékeket szállították tovább Európába. A berakásos ékszerek nemcsak a Kárpát-medence gepida előkelőségeinél, hanem nyugatabbra, a mai Franciaország területén az 5-8. században uralkodó Merovingok körében is divatosak voltak. A dél-ázsiai eredetű gránát mellett Afganisztánból lapis lazuli érkezett (feldolgozott formában) Egyiptomon át Európába.

Hogyan működött a Selyemút?

„Ismételten hangsúlyozom: a Selyemút kifejezés azt sugallja, hogy ez egy útvonal volt, holott nem így működött a szállítás.

A vásárlók nem feltétlenül voltak tisztában a Selyemúton érkezett tárgyak eredetével, és azok sem tudhatták, akik az árut eredetileg a távolsági cserehálózatba bocsátották, hogy a termékük végül hová jut el.

A szállítási folyamat rendkívül sokrétű volt, egy-egy kereskedő csak rövidebb szakaszokon vett részt benne. Az 1. századi római költő, Marcus Valerius Martialis egyik művében a prostituáltak csábos, lenge viseleteként ír a selyemről, ami Hoppál Krisztina szerint jól mutatja, hogy az egzotikus kelme nem volt megfizethetetlen.

Mind a kereskedelem, mind a más jellegű kapcsolatépítés (ajándékok, követek küldése) az ellenkező irányban is zajlott, de a Selyemút-kutatásban komoly probléma, hogy a mai szakemberek innen-onnan származó leletek alapján próbálják meg a hajdani viszonyokat feltérképezni. Ezért hasznosabb egy korszakból származó egyféle tárgytípusra koncentrálni, mert ha azt végig lehet követni az útján, akkor több és biztosabb információval szolgál.

Hoppál Krisztina, akinek a római kor a kutatási szakterülete, egy híres leletet említ példának. „A kínai Csiangszu tartományban felfedeztek egy 67-ben keltezett kínai sírt, ez egy keleti Han császárgyermeké volt, aki sikertelen lázadást szított a jogos trónörökös ellen, ezért öngyilkosságra kényszerítették.

A sírjából pedig előkerült egy bordás üvegtál, amelyről ismeretes, hogy csak rövid ideig gyártották a Római Birodalomban.

Ez a tál a birodalomból, jellemzően Egyiptomból eljutott Indiába, amit onnan tudunk, hogy hasonló tárgyak nagy mennyiségben kerültek elő indiai kikötővárosokból, például az ókorban Muzirisként ismert Pattanamból vagy a félsziget keleti oldalán fekvő Arikameduból.”

A római kereskedő idáig hozta el az áruját, és itt eladta indiai kereskedőknek, akik tovább vitték. Ebben az 1. századi időszakban Indiából tengeri szállítással jutottak el a tárgyak Kelet-Kínába.

„Szintén egy friss kutatás tárta fel, hogy sok római üvegedényt beolvasztottak és például gyöngyöket készítettek belőlük. Források és régészeti leletek alapján a Római Birodalomból színes nyersüveget is szállítottak Keletre, mert kobaltkék üveg előállítására nem voltak képesek sem Indiában, sem Délkelet-Ázsiában” – mondja a kutató.

Így alakította a kultúrát a Selyemút

A délkelet-ázsiai római kori leletek legnagyobb része üvegedény, míg Indiában vésett ékkő, kerámia és pénzérme. Bizonyos tárgyakat nem kereskedelmi céllal, hanem például uralkodónak szánt ajándéknak vásárolt meg valaki: például római eredettel Kínában kizárólag üvegtárgyak kerültek elő, kizárólag császári udvarokból. A kínaiak azért rajongtak az üvegedényekért, mert azok hasonlítottak az ékkő jádéhoz, de annál vékonyabb falúak és átlátszóak voltak.

„Mivel hasonlított a jádéhoz, az üveg bekerült a kínai rituális repertoárba. Nehezen elérhető is volt, ezért gyorsan magas presztízsű tárggyá, státusszimbólummá vált. Kínában ebben az időszakban csak vastag falú öntött üvegedényt tudtak gyártani, ráadásul kizárólag az ország déli, eredetileg nem is kínaiak, hanem a nanyue nép által lakott régióiban. Vékonyat nem, pláne nem fúvottat. Az üvegedény az érték szimbóluma lett náluk, egy forrás szerint még a Mekong-deltában található államalakult uralkodója is színes üveget ajánlott fel, amikor követeket küldött a kínai császárhoz” – teszi hozzá a kutató.

A Selyemúton érkező tárgyak befolyásolták a szépségideált is. Plinius is többször beszámolt az indorómai kereskedelemről, ennek megfelelően Indiában több tízezer római kori pénzérmét találtak. Kínában egyet sem tártak fel, Délkelet-Ázsiából egy darab érme került elő, azt is függőként viselték.

Ellenben sok olyan helyben készített csüngőre, medálra bukkantak a régészek, amelyeket római pénzek ihlettek. A pénzérmékre emlékeztető függőket a 2-3. század környékén az indiaiak fejlesztették ki, ők agyaggal dolgoztak. A tőlük érkezett öntőformákkal a Thai-Maláj-félsziget mesterei már aranyból és egyéb fémekből készített csüngőket gyártottak. Mindezt úgy, hogy római embert vélhetően életükben nem láttak, nem tudták a Római Birodalomhoz kötni ezeket a tárgyakat, de a messziről érkezett minták különlegesek voltak számukra, és a pénzérmék ábrázolásai – elemeikre bontva – integrálhatók voltak az ő kulturális közegükbe.

Valószínűleg vallási és védelmi funkciót láttak bennük. A római propaganda és művészet nagyon jól értelmezhető elemekből épült fel. „Források alapján a Selyemút két végpontjáról csak annyit tudtak az ellenkező oldalon élők, hogy a távoli nyugaton van egy birodalom, illetve keleten élnek a selyememberek. Kína pénzverése fejlett volt, az ő kulturális közegükben a római pénzérmék nem voltak értelmezhetők, és ezért nem is voltak értékesek.”

Fajok a Selyemúton

A Selyemúton a tárgyak és értékek mellett növény- és állatfajok is érkeztek a Távol-Keletről Európába, hol alapanyagként és technológiaként (mint a meghonosodott és termesztett növények), hol félkész termékként (rizs, bors). Ezek közül a termesztett köles igazi sikersztorinak számít.

„Szintén most hallottam Athénban egy litván kutató előadását, aki csapatával a köles elterjedését vizsgálja. Az ázsiai eredetű perjeféle a bronzkorban terjedt el a kontinensünkön. Európában akkoriban kicsit szárazabbra fordult az éghajlat, és ez a klímaváltozás arra ösztönözte a bronzkori közösségeket, hogy szárazságtűrő növényfajtákat keressenek. A litván kutatócsoport azt is megvizsgálta, mely országokba jutott el a kölestermesztés. Nagy-Britanniában nem találták nyomait, valószínűleg azért, mert nem volt fogékony rá a kulturális közeg. A skandinávoknál ugyanez a tartózkodás tapasztalható, az ugyanazon a szélességi fokon található Baltikumban viszont nagyon népszerű gabona lett” – jellemzi Hoppál Krisztina.

Szintén a bronzkorban indult interakciós hálózatoknak köszönhetünk egy sor Keletről származó gyümölcsfajt a Kárpát-medencében és szerte Európában. Ilyen az alma, a kajszi, a szilva, a rizs, a mandula, a gránátalma, a cseresznye vagy a meggy, illetve fűszereket, mint az említett bors vagy az indonéziai Moluka-szigetekről származó szegfűszeg.

Egy legenda szerint a kajszi a Selyemút mentén elköpködött magokkal jutott el Európába, ám a valóságban ezek a növényfajok több évtized vagy évszázad alatt tehették meg az utat.

Tehát a Kárpát-medencébe nem Közép-Ázsiából, hanem inkább a szomszédos régióból érkeztek, ami jól szemlélteti a Selyemút szegmentáltságát.

Ennek igazolásához archeobotanikai vizsgálatok szükségesek” – magyarázza Hoppál Krisztina. Az Ázsiából a Selyemúton érkezett állatfajok közül a legismertebb a teve (a Római Birodalom idején érkezett a Kárpát-medencébe), a háziasított ló, a házi tyúk, a páva, a fácán, a házi kacsa és a házi galamb.

Kínai eredetű találmányokAz évszázadok során rengeteg innováció is eljutott Kínából Európába, gyakran anélkül, hogy az európai felhasználónak fogalma lett volna arról, hogy az adott találmány Kínából származik. Ilyen a papír és a tinta, a mágneses iránytű, a porcelán (amelyet Európában sokáig nem tudtak előállítani), a lőpor, az öntöttvas, a tűzijáték vagy a nyomtatás. A fejlesztések közé tartozik a papírpénz, az övcsat, a fújtató, a szíjhajtás, a mélyfúrás (víz  vagy olaj kitermeléséhez), a bombakészítés, a fogkefe, az ágyú, a vízmeghajtású mechanikus óra, a számszeríj, az amalgámtömés (első említése 659-ből származik), a szövőszék, a kézigránát, bizonyos lószerszámok (például a kengyel), a sárkány(eregetés), a taposó- és tengeri akna, a gyufa, a körömlakk, a papírszalvéta és a vécépapír, a camera obscura, a játékkártya, az étlap, a szeizmométer, a rakéta, a katapult, a harangjáték, de még a talicska is.