Indiánszívvel minden nehézség áthidalható (X)

A film számos fordulaton keresztül mutatja be, hogy az ember mindig ember marad a maga esendőségével és mulandóságával.  A film a több ezer éves indián törzsek bölcsességét könnyeden, mégis maximális tisztelettel tudja bemutatni. Habár a Kojot négy lelke teremtésmondákat dolgoz fel, mégsem az emberiség kezdetéről, hanem éppen annak megbicsaklott jövőjéről szól. Azokra a kihívásokra kíván választ találni, amelyek mindennapi jelenünk részei. Az emberi lét sorskérdéseit bemutató film rávilágít arra, hogy a teremtés nem tökéletes, mivel Kojot, a prérifarkas idegenkezűsége révén az ember is megjelent a bolygón. A csábulandó kétlábú pedig szabad akaratával állandóan bűnbe esik. Olykor a friss hús, máskor az arany, vagy éppen a kőolaj birtoklásának örökös vágyában ég. A film bemutatja, hogy a teremtés nem örök, hanem egy olyan védtelen egység, amelynek szöveteit az ember uralmi vágya állandóan átrendezi. Kojot teremtményei legbelül folyton szomjazzák a vér és a kéj mámorát, mindezen vágyaik pedig jól láthatóan pusztulásba viszik a Földet és annak minden élőlényét.

A Kojot négy lelke című film gerincét olyan indián teremtésmondák láncolata alkotja, amelynek üzenetei máig érvényesek. Az emberiség örök érvényű sorskérdései végül mindig a jó és a rossz küzdelmére csupaszodnak le. Nincs ez másképpen a Kojot négy lelkében sem, a film azonban képes volt arra, hogy a morális útkeresés közben a két összeegyeztethetetlennek vélt oldalt közelebb hozza egymáshoz. Rávilágítson arra, hogy a „fekete” és a „fehér” álláspontok mellett ott vannak azok a – Teremtő mulasztásából létrejött – szürkezónák is, amelyek nemcsak a bűn, hanem egyben a megtisztulás forrásai is. A film egyedi történetszövésével felvillantja, hogy a jelenlegi domináns nyugati fogyasztói kultúránk csak az egyike volt azoknak a lehetséges jövő alternatíváknak, amely végül megvalósult. Lehetne másképpen is élni. Ehhez viszont együttműködésre és elfogadásra van szükség. Rávilágít arra, hogy az indiánok természetszeretete és őstisztelete nem a saját értékeinek feladásával szűnt meg, hanem a nyugati civilizáció kapzsi erőszakának esett áldozatul: abban a háborúban, amely máig tart, csak már nem népek, hanem a bolygó ökoszisztémája ellen. A súlyos mondandó ellenére a film egy percre sem komorul el, hanem mindvégig megőrzi a derűt és reményt. A film őszinte életigénylő hangnemével, arra képes, amelyre csak a legnagyobb alkotások: morális álláspont foglalásra sarkalja a nézőt. Mindezt pedig nem az amerikai cancel culture ideológia hatására vagy politikai pr-fogásként teszi, hanem az indián közösségekért érzett tisztelet és felelősségvállalás részeként. Az indiánok belső nézőpontjából bemutatott történetben ezért a szereplők nem is erőből, hanem szívből igyekeznek eredményeket elérni. A film nagy ereje őszinteségében rejlik. A világ teremtésének történetét nem a szószék magasságából és a politikai interpretációk világából teszi, hanem életközelből. A porból, a sárból, békaperspektívából mutatja be az embert és ballépéseit. A rézbőrűek világértelmezésének bemutatása izgalmas és egyedi nézőpontokat teremt, amelyet a film vizuális megjelenítése még inkább megerősít. A lélegzetelállító látványvilág jelek sokaságával igyekszik üzenni, a szimbolikus, mitikus tartalmaknak nyomatékot adni. A bűnbeesésbe taszító kígyó így válik kőolajvezetékké, amely végül kietlen tájjá, pusztasággá teszi az egykori paradicsomi édenkertet. A gondos látványvilág mellett szólni kell a kiemelkedő szinkronhangokról is. Papp János, Bozsó Péter, Pikali Gerda és Széles Tamás – olyan élettel töltik meg a karaktereket, amelyek végül egy bravúros összjátékot eredményeznek.

A Kojot négy lelke rávilágít arra, hogy a teremtett világunk megóvásában mindenkire szükség van kicsikre és nagyokra egyaránt. A megoldáshoz azonban szükséges az indiánok bölcsessége, hogy mindenkit egyenrangúnak tartsunk a teremtés körén belül, ha így teszünk, akkor bolygónk élővilága fennmaradhat.

Írta: Tóth Gábor