Evolúciós felfedezés – megtalálták az első igazi végtagot?

Még a felkar elnevezés is túlzás lehet azonban. A rejtélyes darab ugyanis talán a világ első végtagja lehet, de legalábbis a legrégebbi maradvány, amely egy ősállatból származik, és amely valamilyen mellső lábra utal. A felfedezés azért szenzációs, mert eddig a tudósok úgy vélték, végtagjaik csak a szárazföldi állatoknak alakultak ki, a mostani állat viszont állítólag a vízben élt.

Már a vízben megjelentek a végtagok?

Ha bebizonyosodik a leletet ismertető kutatók teóriája, az forradalmasíthatja az evolúciós elméletet. Eszerint ugyanis már a vízben élő lények végtagokat fejlesztettek ki, vagyis a halak uszóiból kialakult végtagok nem a szárazföldön jelentek meg először – írja a BBC. Egyelőre egyébként csak feltételezik, hogy a felkarcsont „gazdája” nem szárazföldi lény volt.

A Science című tudományos folyóiratban megjelentetett cikkük szerint az amerikai kutatók azt feltételezik, hogy egy eddig ismeretlen állat része lehetett a csontdarab. Az állatot még nem is nevezték el, csupán ANSP 21 350 kódnévre hallgat.

A feltételezések szerint sekély vízben élő ragadozóról van szó, amelynek azért „jött jól” az uszóból kialakuló végtag, mert így a folyó aljzatában meg tudott kapaszkodni. Az ANSP ugyanis lesben állt: várt, várt, amíg meg nem jött a „zsákmány”. Az áldozat minden bizonnyal egy olyan lény lehetett, amelynek még nem volt végtagja, így nem tudott gyorsan helyet változtatni a sekély vízben.

Kapaszkodott és mozgott

Az ANSP egyébként alighanem többnyire behajlítva tartotta mellső végtagját, s ezáltal nemcsak kapaszkodásra, hanem a könyöknél hajlítva mozgásra is képes volt a sekély vizek „mélyén”.

A leletre Pennsylvaniában bukkantak a felfedezők, ott egy magaslatot átvágó út mentén került elő a csonttöredék. Sajnos az ANSP-ről nem sokat lehet tudni: mindössze ez a kis darab maradt meg belőle, így nem igazán deríthető fel, hogy milyen állat is lehetett ez a 360-370 millió évvel ezelőtt élt lény.

Annyi bizonyos azonban, hogy ennél régebbi élőlénynél még nem találtak kifejlett végtagokat. Egyes tudósok viszont egyelőre még bizonytalanok abban, hogy a most megtalált felkarcsont egyáltalán valamilyen haltól vagy már egy négylábú szárazföldi állattól származik-e. Az is lehet, hogy egy bojtosúszóshal-szerű lény maradványát találták meg.

Hogyan kapcsolható a mostani felfedezés a többi ősállathoz?

Felmerült, hogy a legősibb szárazföldi lények, bizonyos rég kihalt őshüllők, vagy éppen az Ichthyostega csoport és az Elginerpeton-félék, illetve a halak közötti hiányzó láncszemek közé sorolható a most megtalált lelet. Számos ismert ősi maradványról egyébként vitatott, hogy hal volt-e, esetleg kétéltű vagy hüllő. Több élőlény egyetlen ilyen nagyobb csoportba sem sorolható bele (az Elginerpetonok és az Ichthyostegák például), minthogy a törzsfejlődés egyik zsákutcájának is bizonyulhattak. A leletek általában a 360-400 millió évvel ezelőtti korra tehetők.

A bojtosúszós halak ősei, illetve a hozzájuk hasonló lények már ebben az ősi korban megjelentek, és például az egyik közéjük tartozó fajnak is volt felkarcsontja, illetve annak megfelelő csontja – ez a Panderichthys, amely 378 millió éve élt. A Panderichthysnek egyébként külső orrlyukai voltak, mint a szárazföldi négylábúaknak, így sokan korábban azt hitték, hogy már ez is egy szárazföldi állat. Később azonban a tudósok a halak közé sorolták, hiszen még kopoltyúja volt, valamint úszói, nem pedig végtagjai.

A bojtosúszós halak és a tüdős halak A tudósok korábban a bojtosúszós halakhoz hasonló lényeket tartották a szárazföldi gerincesek őseinek. A bojtosúszós halak közé tartozó maradványhal (Latimeria chalumnae) az Indiai-óceán déli részén néhol még ma is előfordul. A nevében előforduló elnevezés a dél-afrikai Chalumna folyóra utal, amelynek torkolata közelében 1938-ban felfedezték az első ilyen példányt. Az első szakértő, aki megvizsgálta a halat, az East London-i Múzeum (Dél-Afrika) specialistája, Marjorie Courtney-Latimer volt, így az ő emlékét is őrzi a rendszertani elnevezés. A maradványhal különlegessége, hogy páros úszói minden irányba mozgathatóak, rövid nyélen ülnek, pikkellyel borítottak. A végtagok belső váza megegyezik a magasabb rendű gerincesek végtagvázának alapszabásával. Ennek a halnak a tüdeje elcsökevényesedett, zsírszövet tölti ki. Bár a 360 millió évvel ezelőtt megjelent bojtosúszós halak sem állhattak feltétlenül messze a szárazföldi állatoktól, a tudósok nagyobbik része jelenleg a tüdős halakat tartja a szárazföldi gerincesek őseinek. A bojtosúszósok és a tüdőshalak is a csontos vázú halakhoz tartoznak rendszertanilag, de a tüdőshalak váza nem teljesen csontos, sok benne a porcos elem. (A porcos halak ősibbek, közéjük tartoznak a cápák és a ráják.) Orrüregük összenyílik ugyan a szájnyílással, de nem oly módon, ahogy a magasabb rendű gerinceseknél. Működő kopoltyúik vannak, de emellett a tüdejük is kialakul. A tüdő keringése hasonlít a magasabb rendű gerincesek kisvérköréhez, és a szív pitvara csaknem teljesen két részre osztott egy kötőszövetes lemez révén. Egyes állatok közülük a száraz időszakban az iszapba ássák be magukat, ahol egy levegővel telt kamrában töltenek közel fél évet. A kamrát járat köti össze a talaj felszínével. A nyugvó periódusuk alatt nem táplálkoznak, és csak légköri levegővel lélegeznek. Források: Cerberus.elte.hu Austmus Fischfacts