Fogságban nevelés – csak ez menti meg Ázsia keselyűit?

Egészen pontosan nem is a természetben keresendő az ázsiai keselyűk megritkulásának oka. Arról van szó, hogy a térség haszonállatait egy diclofenac nevű szerrel kezelik, ha fájdalomcsillapításra van szükség. Ez az aszpirinhez hasonló készítmény azonban veseelégtelenséget okoz a haszonállatok tetemeit is fogyasztó keselyűkben.

Dél-Ázsia: 95 százalékkal csökkent az állomány

A természetvédők ezért most azt szeretnék elérni, hogy tiltsák be ennek a fájdalomcsillapítónak a használatát, és helyettesítsék azt valamilyen más, enyhébb mellékhatású szerrel. Ám mire ezt elérik, lehet, hogy késő lesz: a National Geographic News információi szerint ugyanis a Dél-Ázsiában előforduló keselyűk három csoportja, a bengáli keselyű (Gyps bengalensis), a hindu keselyű (Gyps indicus) és a keskenycsőrű keselyű (Gyps tenuirostris) mindegyike a kihalás szélére került.

A madarak állománya több mint 95 százalékkal(!) csökkent Pakisztán, India és Nepál területén. Korábban egyébként a három érintett ország illetékesei közös tanácskozást tartottak a keselyűk megmentéséért Indiában. Ekkor már születtek bizonyos elképzelések a diclofenac használatának visszaszorítására.

A kipusztulás szélére került keselyűállományon azonban nem biztos, hogy segítene a diclofenac mégoly gyors, akár hat hónap alatti betiltása. Elképzelhető ugyanis, hogy maradnak olyan készletek az állatorvosoknál, amelyeket még évek múlva is felhasználnak, s a környezetből való kitisztulásuk, eltűnésük is időigényes folyamat.

A megmaradt keselyűk megóvásán fáradoznak

Éppen ezért a természetvédők most elsősorban a megmaradt keselyűk megmentésén fáradoznak. Az indiai szubkontinensen a helyi kormányokkal összefogva menhelyeket létesítenek a keselyűk számára, ahol fogságban tartva őket, megkímélhetik a madarakat a diclofenac-fogyasztástól, s ezáltal a kipusztulástól.

A védelmi program lényege az, hogy mindhárom veszélyeztetett fajból 25 párt helyeznének el menhelyeken, ahol etetnék őket, és arra próbálnák ösztönözni a madarakat, hogy utódokat neveljenek. Ha ez idő alatt sikerülne megtisztítani a környezetet a diclofenactól, akkor a fiatal keselyűket visszaengedhetnék a természetbe, ahol életképes, fenntartható populációt alkothatnának.

Más madarakat sikerült megmenteni

Az állatvédőknek korábban már sikerült több kipusztulás szélére jutott fajt ezzel a módszerrel megmenteni: a hetvenes években a vándorsólymokon (Falco peregrinus) alkalmazták először ezt a metódust, és jelenleg is segítenek például a kaliforniai kondorok (Gymnogyps califorianus) fennmaradásában.

Ugyanakkor ezek a módszerek nem túl olcsók, és legalább 20-30 éves áldozatos munkát igényelnek a résztvevőktől. Az évi egymillió dollárba kerülő program finanszírozása egyelőre nem biztosított, bár erősen lobbiznak a madárvédők az indiai, a pakisztáni és a nepáli kormánynál.

Az Egyesült Arab Emirátusok környezetvédelmi hatósága és más, elsősorban angliai szervezetek (egyesületek, egyetemek és tudóstársaságok) ugyanakkor már felajánlották segítségüket. A britek Indiában, Pinjorében terveznek egy menedékhelyet, az arabok pedig az iszlám vallású Pakisztánban, illetve Nepálban segédkeznének a finanszírozásban. A britek mindemellett a tudományos kutatásban is részt vennének.

A keskenycsőrűek vannak a legnagyobb veszélyben

A madárvédők a három faj közül a leginkább a keskenycsőrű keselyűért aggódnak: ebből a fajból már csak nagyon kevés példány maradt életben, és lehet, hogy a menedékhelyre nem sikerül életképes csoportot összegyűjteni, amely szaporodni is képes lenne – állítja az amerikai Peregrine Fund programigazgatója, Rick Watson.

Mindeközben az el nem fogyasztott dögök egyre nagyobb gondot okoznak India-szerte. A rothadó tetemek közegészségügyi szempontból sok veszélyt jelentenek a szubkontinensen, egyebek mellett Pakisztánban is.

Ugyanakkor a keselyűk helyét más állatok kezdik betölteni: patkányok, macskák és kutyák egyre inkább fogyasztják a dögök húsát, és mindeközben egyre veszélyesebbek az emberekre. A kóbor kutyák különösen megszaporodtak az utóbbi időben, amióta „rászoktak” a tetemek fogyasztására, s eközben az embereket is gyakrabban harapják meg, bizonyos betegségek – így például a veszettség – sűrűbb előfordulását okozva.