Mentsük meg a rinónyüvet!

1995-ben egy Dél-Afrikából Angliába érkezett szélesszájú orrszarvú ürülékében észrevettek egy légylárvát. Mivel nem tudták, mit kereshet ez a nyű egy veszélyeztetett állatban, ezért az új tulajdonosok elhívták a londoni Természettudományi Múzeum entomológusát, Martin Hallt, vizsgálja meg az állatot.

A lárva bebábozódott és kikelt. Ekkor derült ki, hogy egy veszélyeztetett bagócsról van szó, amely kizárólag orrszarvúakon táplálkozik. Orrszarvú és ellenkező ivarú pár hiányában hamarosan elpusztult. Na bumm – mondhatnánk –, eggyel kevesebb parazita él a világon.

A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Noha a „Mentsük meg a rinónyüvet!” nem tűnik túl lelkesítő természetvédelmi szlogennek, mégis minden kihalás szélén álló látványos állat esetleges kipusztulásával seregnyi rajta és benne élő állat is eltűnne, ami jelentősen csökkentené a biológiai diverzitást, sőt – mint később látni fogjuk – nem minden „parazita” káros.

Veszélyeztetett paraziták

Egészen napjainkig a természetvédelmi erőfeszítések szinte kizárólag olyan mutatós fajok megmentésére korlátozódtak, mint az orrszarvúak, a pandák, a bálnák és társaik.

A veszélyeztetett parazitákat érintő forradalmi változás tavaly következett be, amikor a kaliforniai San Diegóban található Diversa génkutatási intézet azzal a kéréssel fordult a San Diego-i Állatkertben és Vadállatparkban lévő Veszélyeztetett Fajokat Szaporító Központ (Center for Reproduction of Endangered Species – CRES) kutatóihoz, hogy derítsék föl, milyen mikrobiális élőhelyek rejtőznek ritka és veszélyeztetett állataik belsejében.

A Diversa számára ez lenyűgöző lehetőséget jelentene egy ismeretlen biológiai terület fölfedezésére. A kutatók sem kevésbé lelkesek, noha más okból. Ők abban látják a potenciális hasznot, hogy összehasonlíthatják az állatkertben élő állatok parazitáit a vadon élő megfelelőikkel. A vállalkozásnak – noha még gyerekcipőben jár – már megvannak az első eredményei.

A tarka piszeorrú-majom és az emésztési zavarok

„Minden a tarka karcsúmajmaink – a világ legveszélyeztetettebb főemlőseinek – emésztési zavaraival kezdődött” – mondja Mark Schrenzel a CRES állategészségügyi szakértője. A tarka piszeorrú-majom (Pygathrix nemaeus) a szabad természetben valószínűleg tíz éven belül kipusztul, de sajnos az állatkertekben sem boldogul igazán.

Akárhol tartják, mindenütt ugyanaz a gond vele: állandó emésztési problémák, gyakori hányás és hasmenés. A CRES kutatói kétségbeesetten igyekeztek rájönni a probléma okára. Arra gyanakodtak, hogy a fogságban tartott piszeorrú-majmok belében élő mikrobák valamelyike eltér a szabad természetben, normálisan előfordulóktól.

Szerencsére éppen ekkor vette föl a kapcsolatot a Diversa a CRES gentikusával, Oliver Ryderrel, és megállapodtak, hogy a Diversa kutatói a CRES munkatársaival együttműködve, begyűjtik a San Diego-i állatkertben élő veszélyeztetett fajok mikroflóráját, és összehasonlítják a vadon élő egészséges állatokból származó mintákkal. A tervek szerint sokféle állat – többek közt a nagyorrú majom, levelibékák és tucatnyi kérődző – parazitáit is megvizsgálják, de az első jelölt természetesen a piszeorrú-majom.

A kutatások 2003 novemberében kezdődtek. A csoport számításai szerint mintegy 18 hónapot vesz igénybe, hogy elemezzék a fogságban és a vadon élő majmok beléből származó DNS-t, és a genetikai szekvenciákat összehasonlítsák ismert organizmusokból származó genetikai szekvenciákkal. A CRES kutatói azt remélik, hogy ezután kivehetik az egészséges vadon élő állatokban megtalálható organizmusokat, és visszajuttathatják a fogságban élő állatokba, amelyekből ezek hiányoznak. Ez remélhetőleg helyreállítja a fogságban tartott állatok bélflórájának egyensúlyát, és megmenti az életüket.

Nem minden parazita káros

Az élősködők nem egyformán veszélyesek. Akadnak olyanok, amelyek valóban jelentősen károsítják a gazdaállataik egészségét, és ha ezek a gazdaállatok történetesen maguk is veszélyeztetettek, akkor nehéz lenne pártfogót találni a parazitáik megmentéséhez. De hol húzzuk meg a határvonalat? Mi a helyzet például az említett rinónyűvel?

Az orrszarvúbagócs lárvája szinte egész életét a gazdaállat belében tölti, és eközben nem károsítja észrevehető mértékben az állat egészségét. Amennyiben mégis túlszaporodna, a fertőzés könnyen kezelhető megfelelő gyógyszerekkel. Hall nem látja okát annak, hogy miért ne próbálhatnák meg szaporítani az orrszarvúbagócsot a fogságban tartott orrszarvúak belsejében.

„Igazi kihívás lenne, és valójában ezek a bagócsok csak jelentéktelen kellemetlenséget okoznak az orrszarvúaknak” – mondja. Belátja azonban, hogy ez a program idő és pénz hiányában valószínűleg sosem valósul meg. Míg olyan állatok megmentésére, mint a kaliforniai kondor vagy az óriáspanda, lehet pénzforrást találni, ugyan ki áldozna egy fillért is arra, hogy megmentsenek egy olyan rovart, amelynek lárvái az orrszarvúak belsejében élősködnek?

Számos, a gerinces állatok megmentésére összpontosító tudós véleménye szerint minden potenciálisan káros parazitát és baktériumot gyökeresen ki kell irtani a fogságban tartott populációkból. Ezzel akár egyet is érthetnénk, csak az a gond, hogy sok esetben igen keveset tudunk az adott élősködők és gazdaállataik közti kapcsolatokról, így azt sem, vajon káros, közömbös vagy esetleg hasznos ez az együttélés. Még annak eldöntése sem egyértelmű, hogy valami élősködő-e vagy sem.

Az élőlények közti kapcsolat változhat a különböző életszakaszokban, illetve eltérő életkörülmények közt. Ami bizonyos körülmények közt patogén (kórokozó), más körülmények között lehet semleges (se nem káros, se nem hasznos), sőt szimbionta is (amely hasznos a gazdaállat számára).

A kutatók fölfedezték, hogy azokban az országokban, ahol gyakoriak a fonálférgek okozta bélfertőzések, ritka a gyulladásos bélbetegség. Steve Collins és munkatársai, az Ontarióbeli McMaster egyetemen azt állítják, hogy a férgek maguk játszanak védő szerepet, mégpedig olyan immunválasz kiváltásával, ami megzavarja az immunrendszert, így nem alakul ki a bélbetegségre jellemző gyulladás.

Minden veszélyeztetett állat komplett ökoszisztéma

Ha ilyen összetett az organizmusok közötti kapcsolat, akkor nem állított-e megoldhatatlan feladatot maga elé a CRES azzal, hogy megtalálja a piszeorrú-majom szimbiontáit? „Nem hiszem” – mondja Schrenzel. – „Amikor azt mondjuk, hogy a szimbiontákat keressük, és mellőzzük a patogéneket, tisztában vagyunk azzal, hogy a való életben a dolgok nem egyszerűen feketék vagy fehérek.” A kutatóknak meggyőződésük, hogy mindent meg kell próbálniuk, különben biztosan kipusztul ez a főemlős.

Ha azonban mégsem sikerül fölfedezni a jótékony bélbaktériumokat, a CRES és a Diversa közti együttműködés akkor is messzire ható változásokat idézhet elő a természetvédők gondolkodásmódjában. Valószínűleg minden veszélyeztetett állatra komplett ökoszisztémaként tekintenek majd, amely paraziták seregének ad otthont a testén, illetve a testében. „Az ökoszisztémák rendkívül összetett dolgok” – mondja Rod Bray, a londoni Természettudományi Múzeum parazitológusa. – „Bármit eltávolítunk a rendszerből, annak mindenképpen lesz valamilyen hatása. Ez egyaránt igaz a növényevőkre, a ragadozókra, a dögevőkre, sőt a parazitákra is.”

Ez a fajta gondolkodásmód még jobban megnehezíti a természetvédelem amúgy sem könnyű feladatát. Egyúttal azonban új lehetőségeket is kínál olyan állatok életben maradására, amilyen például a tarka piszeorrú-majom. Sőt, talán néhány parazita számára is