Hogyan élte túl a ”véres” XIX. századot az eurázsiai hód?

Ahhoz, hogy egy hódpopuláció fennmaradjon elég csupán három egyed. A faj elképesztő túlélési képessége a génjeikkel és a beltenyészetet kizáró magatartásukkal magyarázható – állítják a moszkvai Szevercov Evolúciós Morfológiai és Állatökológiai Intézet kutatói.

Családi élet

A hódok puritán életvitelt folytatnak. Nem támogatják a szabad szerelmet, szigorúan párokban, sőt hosszú ideig családot alkotva élnek. Több család alkot egy kolóniát. A kolónia családjai a folyó-part adott részén telepednek le, a birtokháborítás büntetéssel jár.

Minden hód-családban csak egy pár szaporodik. Kicsinyeik hosszú ideig a szülőkkel maradnak, ez idő alatt nem párosodnak. A fiatalok csak akkor kereshetnek maguknak párt, ha a folyó parton megfelelő helyet találnak saját hódváruknak.

A hódok a genetikai sokféleség fenntartása, és a beltenyészet káros hatásainak elkerülése tekintetében hatalmas tartalékokkal rendelkeznek. Ám a biológiai adottságokon túl ezt magatartásukkal is erősítik. Az orosz tudósok felfedezése szerint a hódkolóniák egyedei közötti genetikai eltérés ugyanis nagyobb, mint más kolóniák egyedeihez viszonyítva.

A hódok tehát nem véletlenszerűen választanak párt. Elsősorban ezzel magyarázható az is, hogy a fogságban tartott hódok szaporítása miért járt eddig kudarccal. Az, hogy a hódok hogyan is választanak párt, részleteiben nem ismert, a kutatás eredményei alapján viszont az nyilvánvalónak látszik, hogy a genetikailag hasonló egyedeket nagy ívben elkerülik.

A véres XIX. század

Az írásos dokumentumok szerint az utolsó magyarországi hódot az 1850-es években figyelték meg. Miért pusztult ki csaknem az egész földrészről és Magyarországról is Európa legnagyobb rágcsálója? Három olyan tulajdonsága is van, amely csábító lehet a rá vadászó ember számára. Ehető a húsa, vízálló és tetszetős a prémje, és hódpézsmát termel. Kipusztulásának fő oka tehát nem az élőhelyek nagymérvű megváltozásában, hanem a kíméletlen üldözésben és vadászatban keresendő. Ez a tény adott lehetőséget kontinens szerte a visszatelepítésére.

A telepítést a hírmondónak megmaradt, egymástól elszigetelődött négy európai állományból: a franciaországiból, a németországiból, a norvégból (ezt már 1845-ben védetté nyilvánították) és a keleti alfaj Voronyezs környékén fennmaradt népességéből kezdték meg. Az első próbálkozásokra az 1920-as években Svédországban került sor. A német telepítések a hatvanas években kezdődtek az akkor kétszáztíz egyedet számláló elbai állományból. Ugyanabban az időben kezdődött a munka Svájcban is.

A bécsi Konrad Lorenz Intézet és a WWF osztrák szervezetének kezdeményezésére Ausztria is csatlakozott, ennek eredményeképp a század elején százötven-kétszáz egyedre becsült európai hódállomány létszáma mára körülbelül a százszorosára gyarapodott.

Magyarországon a WWF visszatelepítési programja előtt két helyen is megjelentek hódok. A Szigetközbe valószínűleg az Ausztriában telepített állomány egyes példányai jutottak el, a kiskörei tározó térségében, a Tiszafüredi Madárrezervátumban felbukkant hódok eredete viszont ismeretlen.

A WWF Magyarország 1996-ban indította el hód-visszatelepítési programját. Elsőként a Duna-Dráva Nemzeti Park Gemenci Tájegységén engedett szabadon 32 példányt. A kezdeti sikereket további telepítések követték: az ország nyugati részén a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban, majd a Tisza mentén az Öreg-Túron, a Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet területén, valamint a Tiszadobi-Holt-Tiszán engedtek szabadon több mint 50 egyedet. Jelenleg már körülbelül 400 egyed él hazánkban. A hódok egykori jelenlétére egyébként számos elnevezés utal a Tisza vidékén, mint pl. Hódos-tó, Hódos-tanya vagy Hódmezővásárhely.

Kis favágó

A hód legfőbb jellegzetessége a hatalmas fák kidöntésére is alkalmas narancssárga metszőfoga. Másik egyedülálló különlegessége lapos, pikkelyes farka, melyet úszáskor kormánylapátként használ, illetve ha megtámadják, ellenségei elriasztása céljából nagyokat csap vele a vízre. A szárazföldön esetlenül mozog, a vizet csak rövid időre és kis távolságra hagyja el. Éjszakai állat, így ritkán kerül szem elé, jelenlétéről főleg nyomai árulkodnak. A hód környezetét kisebb-nagyobb gátak építésével tudatosan alakítja, hogy a megemelt vízszint révén észrevétlen maradjon a ragadozók elől.

A gátépítés főként az eurázsiai hód észak-amerikai rokonára, a kanadai hódra jellemző. Az eurázsiai hód ritkán épít várat, általában a magas partfalba üregeket ás, és azokat használja lakhelyül. A kotorék vagy hódvár bejárata a víz alatt nyílik. A nőstény egy, esetleg két kölyköt hoz világra, amelyek két évig a családban maradnak. A hód rágcsáló, a nyári hónapokban elsősorban lágyszárú növényeket fogyaszt, így semmi alapja sincs annak a hiedelemnek, hogy pusztítja a halállományt. Télire víz alatti készleteket gyűjt kotoréka bejáratánál.