A csőrben rejtőzik a galambok iránytűje

Nem új keletű a felvetés, mely szerint a galambok (Columba livia) érzékelik a Föld mágneses terét, és ez az oka annak, hogy teljes biztonsággal megtalálják az északi irányt. Az is felmerült, hogy a felső csőrben mikrométeres nagyságrendű vas-oxid, más néven magnetit részecskék szolgálnak „iránytűként”. Ezt azonban mindeddig nem igazolta senki.

Cordula Mora, az új-zélandi Auckland Egyetem kutatója munkatársaival együtt izgalmas kísérletet végzett. A galambokat faládába helyezték, melynek mindkét végén etetőtál volt, kívülről pedig dróthurkok vették körül. Megtanították a galambokat, hogy a láda egyik végébe menjenek, ha a drótok áram alatt vannak, és így mágneses mező keletkezik körülöttük, és a másik végébe, ha nincs áram kapcsolva a drótokra. A kutatók számára kellemes meglepetést jelentett, hogy a galambok sokkal tanulékonyabbnak, gyorsabb felfogásúnak mutatkoztak, mint azt gondolták volna.

Mágnes a szénakazalban

A Föld mágneses terének érzékelését megzavaró mező érzékelése alaphelyzetben egyik galambnak sem okozott problémát. Ezt a képességüket elveszítették, amikor a kutatók egy mágnest erősítettek a felső csőrükre, vagy amikor gyógyszeresen elérzéstelenítették felső csőrüket. Ez arra utal, hogy a felső csőrben található az az anyag, ami a mágneses mező érzékeléséért felelős.

Később azt vizsgálták, mily módon jutnak el a mágneses jelek a csőrből az agyba. Azt tapasztalták, hogy amikor megsértették a háromosztatú agyideg felső csőrhöz haladó ágát, a galambok elvesztették a természetes és a mesterséges mágneses tér megkülönböztetésének képességét. Amikor viszont az előbbi közelében elhelyezkedő szaglóidegen ejtettek sérülést, nem mutatkozott változás a galambok tájékozódásában, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy szagingerek is szerepet játszanának az iránykeresésében.

Most először sikerült tehát igazolni, hogy a galambok érzékelik a mágnesességet, azonban az érzékelő részecskéket továbbra sem látta senki, nem sikerült ezek létezését kimutatni. Mora szerint ennek egyrészt az az oka, hogy vastartalmú molekulák a szervezetben számos helyen, így például a vérben is találhatók. A másik ok, hogy a mágneses tér – minthogy minden szöveten áthalad – nem igényel nagyméretű receptorokat, így ezek kutatása olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.