Az óriássasok rejtélyes növekedése

A kihalt új-zélandi Haast-sasok 10-15 kilósak voltak, és 80 kilométeres sebességgel csaptak le áldozatukra. Most kiderült, hogy ezek az óriásragadozók a világ legkisebb sasával rokoníthatók, és rekord idő alatt nőttek hatalmasra.
Új megvilágításba helyezhetik a madártani és az általános evolúciós kutatásokat azok a biológusok, akik az egykor Új-Zélandon élő óriássasok maradványait vizsgálták meg. DNS-elemzésük szerint e madarak a ma élő egyik legkisebb sasnak a rokonai, vagyis esetükben hihetetlen méretnövekedés következett be viszonylag rövid evolúciós periódus során. Mindennek nyomán újra kell osztályozni a sasokat, és talán nevet is kell cserélniük a Haast-féle óriásmadaraknak.
Hétszáz éve még uralták a levegőt
Hétszáz évvel ezelőtt, amikor Új-Zélandra megérkeztek az első – polinéziai eredetű – emberek, különleges állatvilág népesítette be az Ausztráliától délkeletre fekvő szigeteket. A két nagy szigetből álló területen szárazföldi emlősök nem éltek (kivéve három denevérfajt), viszont 250 madárfaj uralta a levegőt és persze a földet is.
Vetélytárs híján a madarak közül került ki – az ember megjelenéséig – a legnagyobb és legerősebb ragadozó, ez pedig az úgynevezett Haast-sas (Harpagornis moorei) volt. Ez az állat rendkívüli tulajdonságokkal rendelkezett, és az eddigi adatok szerint minden idők leghatalmasabb sasfaja volt. Tömege 10 és 15 kilogramm között mozgott, szárnyainak fesztávolsága pedig a 2-3 métert is elérhette. Elsősorban Új-Zéland déli szigetén élhetett, de talán az Északi-sziget déli részén is előfordult.
80 kilométeres sebességgel vetették magukat a prédára
Méretei alapján a Haast-sas elérte a „repülőképesség” határát: ennél testesebb madár már nemigen tudott volna aktívan mozogni a levegőben, legfeljebb a légáramlatokat kihasználva vitorlázhatott volna.
A Haast-sasok azonban akár az óránkénti 80 kilométeres sebességet is elérhették, s ezzel az egyébként is nagy tömegű ragadozó úgy csaphatott le áldozatára, hogy szinte egyből harcképtelenné tette azt. A Haast-sasok áldozatai a növényevő, óriási méretűre növekedő moák voltak. A moák átlagosan 3, 5 méter magasak és 250 kilogramm tömegűre nőttek. A moák Új-Zélandon azért nőhettek meg ilyen hatalmasra, mert a földön nem voltak ragadozók, például nagymacskák vagy farkasok.
Ám a moák, – csakúgy, mint a Haast-sasok –, az ember terjeszkedése nyomán végleg eltűntek: a sasokból az utolsó példányok ötszáz évvel ezelőtt pusztulhattak el, bár egyes legendák szerint a XIX. században még láttak belőlük néhányat Új-Zélandon. A távoli szigetekre körülbelül hétszáz éve érkeztek meg az első polinéziai népcsoportok, amelyek a moák módszeres levadászásával és kiirtásával elvették az élelmet a sasok elől, így aztán a tápláléklánc csúcsán lévő állatok is kihaltak. A kihalás ötszáz évvel ezelőttre tehető, vagyis körülbelül 300 évvel az emberek megjelenése után pusztultak el a Haast-sasok. (A több száz éve letűnt moákra manapság legfeljebb csak a Sesame Street tévésorozat „Big Bird”-je és persze számos új-zélandi csontmaradvány emlékeztet…)
A tápláléklánc csúcsát tehát nem valamilyen macskaféle jelentette Új-Zélandon (az ember megjelenéséig), hanem a Haast-sas, amely rávetve magát a moákra, hatalmas és különlegesen erős lábaival előbb feldöntötte a nagy növényevőt, majd rendkívül hosszú karmaival átszúrta a nyakát vagy a koponyáját. Minthogy más ragadozók nemigen voltak a 700 évvel ezelőtti Új-Zélandon, a moákat ártalmatlanná tévő Haast-sasok napokig fogyasztották áldozatuk húsát. A moák tömege a ragadozókénál 15-ször is nagyobb lehetett.
A Haast-sast Julius von Haast fedezte fel 1872-ben, moa-csontleletek vizsgálata közben egy olyan területen, amelynek tulajdonosa egy George Moore nevű férfi volt. Innen kapta a madár tudományos nevét: Harpagornis moorei. A Haast-féle madarak létezését jelenleg mindössze három csontvázlelet bizonyítja a világon. Ezek közül kettő Új-Zélandon maradt, egy pedig a Londoni Természettudományi Múzeum féltve őrzött kincse.
Meglepő eredmények a genetikai vizsgálatok nyomán
S hogy mindez miért érdekes? Nos, a PlosBiology szakfolyóirat friss cikke szerint a hatalmas, kihalt Haast-sasok a világ egyik legapróbb sasának a rokonai! Ez a magyarul ausztrál törpesasnak nevezett kisebb madár (Hieraaetus morphnoides) tömegét tekintve mindössze a tizede a Haast-féle ragadozóknak.
A morfológiai plaszticitás (alaktani formálhatóság) és a gyors méretnövekedés fantasztikus példáját szolgáltathatják tehát a Haast-sasok a legfrissebb genetikai kutatások szerint. Brit és új-zélandi kutatók a Haast-sasok és a Hieraaetus morphnoides DNS-ét összehasonlítva azt találták, hogy 62 százalékos a két állat genetikai rokonsága. A hatvan százalék fölötti egyezés pedig már a rendszertani besorolásokat is módosíthatja.
Mindez bizonyítja a gerincesek rendkívüli változékonyságát, különösen a szigetek ökoszisztémájában – állítják az angliai Oxford Egyetem és az új-zélandi Canterbury Egyetem kutatói.
Át kell sorolni a sasféléket?
Korábban egyébként a tudomány a Haast-sasokat egy ausztráliai fajhoz, az ékfarkú sashoz (Aquila audax) tartotta közelinek, most viszont kiderült, hogy sokkal kisebbek a rokonok: az ausztrál törpesas (Hieraauetus morphnoides) mellett még az európai törpe sas (Hieraaetus pennatus) lehet közelebb a Haast-sasokhoz. Ezek a kisebb madarak mindössze egykilósak és 1, 2 méteres a szárnyaik fesztávolsága.
A Haast-sasok kifejlődése ezekből az apró madarakból világrekordnak számít. Ugyanis az alak- és testtömegváltozás viszonylag rövid evolúciós periódus alatt játszódott le. A Haast-sasok elődei viszonylag későn érkezhettek Új-Zélandra. Ezek a ragadozók már korábban is madarakat fogyaszthattak, de nem hatalmas moákat, amelyek a zárt új-zélandi ökoszisztémában fejlődtek ki. A moák azért nőhettek éppen ilyen nagyra, mert kialakulásukkor még a Haast-sasok sem zavarták őket!
A kutatók – a brit Alan Cooper és a vele együtt dolgozó Michael Bunce – még ennél is tovább mentek: szerintük a Hieraaetus és az Aquila genuszokhoz tartozó fajok rendszertani helyzetét a mostani genetikai kutatások alapján újra kellene gondolni, sőt, a Haast-sasok esetében még a névváltoztatást is javasolják. Szerintük a H. moorei elnevezés megmaradhatna, de a H. immár nem a Harpagornis-ra hanem a Hieraaetus-ra kellene, hogy utaljon. Ezzel is erősítve az ausztrál törpesashoz és az európai törpe sashoz való rokonságát a hatalmas kihalt ragadozónak.